Sorozat: A múlt ösvényén.

A magyar történetszemlélet és történelemértelmezés jelenkori körképét feltáró, az elmúlt évtized alatt keletkezett írásaiból válogatva állította össze tanulmánykötetét a történész szerző. A hazai történetírás elméletét és főbb irányvonalait taglaló - egymástól függetlenül keletkezett írásokból szerkesztett - kötet egyrészt a historiográfiát mint intellektuális tevékenységet, másrészt mint műfajt mutatja be, egyfajta speciális 'tudományos diskurzus' megnyilvánulásaként. A rankei forráskritika (a történeti szövegekre alkalmazott filológia), az intuíció képezte historizmus, majd a tömeges társadalmi jelenségek vizsgálatánál statisztikai módszert alkalmazó történelemértelmezések felvázolása után a tudomány alapvető fogalmai és problémakörei (pl. város és polgár, polgárosodás és asszimiláció, civil társadalom és liberális állam, közép- és kelet-európai koncepciók, történetírói identitások és a magyarság sorkérdései stb.) mentén jellemzi a jelen és a közelmúlt szakírásokban megnyilvánuló hazai történetszemléletét, bizonyítva, hogy a múlt feltárása nemcsak a primer források értékelésén, hanem a történész munkamódszerén is sok múlik.

Gyáni Gábor társadalomtörténész, akadémikus a posztmodern szövegelméletek iránt érzékeny kevés számú hazai történész egyike, aki már több korábbi kötetében is próbált vitát provokálni az elméleti kérdések iránt gyakorta kevésbé fogékony történésztársadalomban.
Történészi alapállása szerint a múlt kizárólag médiumokon keresztül, diszkurzív közvetítés által hozzáférhető, ennek a belátásnak hozadéka a történelmi tudás örök áttételessége, sőt, menthetetlen fragmentáltsága. A történész ekkor vagy irodalmi eszközökhöz nyúl a múlt „cselekményesítéssel” való megjelenítéséhez (mint Hayden White figyelmeztet), vagy „pointillista technikával” dolgozik (mint a szerző teszi egy korábbi munkájában), és nem sző kerek narrációt a „talált tárgy” köré. A történész tehát a posztmodern kánon alaptézise szerint sosem rekonstruál, hanem konstruál. A történetírást napjainkban mindemellett kívülről is bőven éri kihívás, hiszen – a bevezetőben említett – többszólamúvá vált közelmúlt, a kollektív emlékezet, a nemzeti történelem funkcióját radikálisan újraértelmező globalizációs folyamatok és a nyilvános történelem térhódítása is a klasszikus történetírói ethoszt devalválja. Pontosabban: átalakítja, de a legtöbb történész ezt jelenleg értékvesztésként éli meg.