Szellemi életünk ismét erősen zajlik, talán a kelleténél is erős ebben. Mintha heves láz ütött volna a nemzet szervezetébe, amilyen csak erős népeket szokott meglepni, akik ezeréves történelmi mult után is fiatalok tudtak maradni. Egyrészt a teljesebb magyar élet magaslata felé törő fiatalság forrongása ez, másrészt jele annak, hogy a neki nem való, idegen valamitől, ami beléje szivárgott, szabadulni akar.
Türelmetlenül árad a rengeteg gondolat és írás és a termelő szellemek mohón igyekeznek kijutni a teljes világossághoz a bizonyosságot kereső kétkedés homályából, azonban egyesek merő ingerlékenységből a legjobb értékek valódiságát is kétségbe vonják, mérhetetlen sokat ártva az ügynek éppúgy, mint önmaguknak. Teljes bizonyosság esetén is megengedett, sőt kívánatos a módszertani kétely, de értéket rombolni, igazi nagyságokat porba rántani még az igazságkeresés címén sem szabad. Aki ilyet tesz, annak lehetnek ötletei, de komoly gondolkodónak nem számítható. Még nagyobb baj, hogy a küzdelem hevében kiváló emberek jószándékát és tehetségét is kétségbe vonják. Aztán szellemi taglóütésekre sincs semmi szükség, amikor ezt a harcot csak a higgadt és szabatos gondolkodás finom pengéjével lehet sikeresen elintézni.
Már a nagyközönség érdeklődése is felgyulladt, mert egész nemzeti életünk gyökérproblémájáról van most szó: a nemzeti műveltség újjáépítéséről. Mivel ez nagyon szent és hatalmas dolog, csak az nyúlhat hozzá, akinek a lelke a szeretet áhítatától meleg, mint azoké, akik új házat, új otthont építenek a családnak.