Öt évszázad. Ennyi telt el azóta, hogy a padovai kőműves-kőfaragó dalla Gondola családban meglátta a napvilágot a gyermek, ki utóbb Andrea Palladio névvel írta be magát az építészet történetébe.
Az antik hatása, a tér komponálása, az arányok rendszere és tökéletessége, a nyugalom és méltóság, a pontosság és játékosság – mindez együtt határozza meg azt a szépség eszményt, amelyért épületeit, legyen az középület vagy villa, templom, kolostor vagy színház, a mai napig tisztelettel és csodálattal szemlélik szakemberek és laikusok, építészek, művészettörténészek, s mindazok, akik jártukban-keltükben „csak” megpillantják, vagy éppen használják, élik mindennapjait. Mert a cinquecento mesterének házai, terei, hídjai századok óta együtt élnek Vicenzával, Velencével, Udinével, Veneto tartomány vidékével, hirdetve alkotójuk most is érvényes hitvallását az építészetről, az élhető környezetről.

Palladio nem csak épületeit hagyta az utókorra. Mint az antikvitás és az építészetelmélet ismerője írásba foglalta eszményét, s 1570-ben saját rajzaival illusztrálva megjelentette négy könyvét az építészetről, „amelyben az öt oszloprendet és az építészethez leginkább szükséges ismereteket tárgyaló rövid értekezés után a magánházakról, az utakról, a hidakról, a terekről, a tornacsarnokokról és a templomokról van szó.” S az olvasó, aki most kézben tartja a Négy könyv az építészetről kötetét, ha eddig csak gyönyörködött a Palladio tervezte épületekben, talán csak elment mellettük a városi utcákon, természetesnek véve létüket, most azt a négy és fél évszázad múltán azt is megértheti, miért gondolják és hirdetik az építészet történetének ismerői, hogy mindaz, amit Andrea Palladio alkotott, mondott és írt máig hat az építészetben.