Nárcisz azokon a területeken barangol, amelyek már ismerősek lehetnek korábbi Marno-kötetekből: Vérmező, Márvány utca, Alkotás, MOM Park. Tulajdonképpen egymás életét élik (el) ők ketten, aminek megvannak azért a maga veszélyei. A folyamatos, már-már hiperérzékenységig (máskor: hipochondriáig) vitt (ön)reflexivitás végül általános életcsömörhöz vezet: "Mert Nárciszt, másfelől, / halálos undor fogja el önnön hangjától, / még mielőtt felismerné, s a tömegétől, / mely lényét búcsúztatva őt magába nyeli." (A vakság) Vagy máshol: "Nárcisz / a másával régóta rosszban, azért is / fordul a tekintetével az égre, / guggolva elöl, mintegy tócsaszélen." (Süketek háza) De éppen ez az az undor, amiről Marno már korábban is akart, de - Nárcisz híján - eddig csak ritkán tudott ennyire tisztán beszélni. Úgy tűnik, hogy egy tükör(kép), egy visszaverő felület hiányzott ahhoz, hogy sallangmentesen (és a kötelező önironikus körök nélkül) tudjon megszólalni ez a líra. Újabb áttétele által nem tovább bonyolódott, hanem egyenesen letisztult Marno költészete.