Akad művészettörténész, aki egyenesen avantgardistának nevezi Klimtet, s ha az avantgárd művészet kritériumát abban látjuk, hogy találkozik benne a művészi, a szociális és a politikai lázadás, akkor első pillantásra valóban úgy tűnik, hogy Klimt esetében is jogosan használható a fogalom. Carl Schorske amerikai művelődéstörténész nagy esszéjében tiltakozásként értelmezte Klimt életét és művét, lázadásként az apák nemzedéke és e nemzedék művészete ellen; a lázadás szülte konfliktusokat pedig a "liberális én", a személyiség válságaként, mely ugyancsak mély nyomokat hagyott a műben. Ám látni fogjuk, hogy a szecessziós művészet és az állampolitika - amúgy is csak néhány évig tartó - szövetsége a konzervatív politika és az újat akaró művészet közötti szövetség volt, emiatt pedig csak részben tekinthető előrelépésnek. A korabeli Bécs paradox helyzetének tudható be, hogy az állami szervek azt hitték: a művészetben olyan eszköz áll rendelkezésükre, amely érintetlen minden politikai ellentmondástól. De hamarosan kiderült, hogy ez tévedés. Kivált az oktatásügyi miniszter vallott olyan nézetet, miszerint túl minden szociális és etnikai válságon, a művészetben még töretlenül kifejezhető az állameszme, azaz az állam és a nemzetek egységének gondolata. Csakugyan számos művész azonosult a hazafias célkitűzésekkel kultúra és művészet terén, s állította ekképp művészi ambícióit - melyek lényegüknél fogva mindig is a jövő felé irányultak - az állameszme, olykor akár a Monarchia szolgálatába. kevesebb