Kétszázötven ​évvel ezelőtt, 1757-ben született az egyik legsokoldalúbb és legnagyobb hatású magyar természettudós: Kitaibel Pál. Sokrétű és úttörő munkássága miatt szinte csak szuperlatívuszokban lehet róla beszélni. Nevezték már Magyarország legnagyobb botanikusának, a magyar föld felfedezőjének, a magyar természetszeretet legnagyobb apostolának, bámulatos tudású polihisztornak, a magyar Linnének, Európa egyik legszámottevőbb természettudósának, a mai, modern környezettudomány, a biogeokémia előfutárának, a balneológia egyik megalapítójának és a magyar biológia máig is felülmúlhatatlan művelőjének is.

Méltán és büszkén vallja számos tudományterület saját kutatójának. Először ő állította elő a nehézfémek zsírsavakkal alkotott sóit, elsőként használta fehérítésre a klórmeszet, a nagybörzsönyi ezüstércben pedig addig ismeretlen elem jelenlétét mutatta ki – amelyet ma tellúrként ismerünk.

Elvégezte az akkori Magyarország szinte minden ásványvizének kémiai analízisét. A földrengéstanban elsőként határolta körül – a ma izoszeisztának nevezett – vonallal az egyenlő mértékben megrázott területeket. Több, általa először megtalált és újnak tartott állatfajról bizonyosodott be sejtésének valóságtartalma.

Tevékenysége kiterjedt a cukorgyártási és szeszfőzési kísérletektől a salétrom-, szóda- és timsógyártáson át a néprajzi, hely- és ipartörténeti adatok gyűjtéséig. Mintegy 25 év alatt több mint húsz kutatóutat tett, amelyek során sűrű hálózatban bejárta az ország akkori területének nagy részét. Összesen legalább 1400 napot töltött utazással, ezalatt több mint 20 000 kilométert tett meg. Legmaradandóbbat a növénytan területén alkotta: a Kárpát-Pannon régió sajátságos fajainak sokaságát fedezte fel.