Stefan Zweig, mint azt visszaemlékezéseiből tudjuk, az I. világháború traumája után kegyelmi időszakként élte meg a XX. század harmadik évtizedét, mely a hosszú béke illúziójával kecsegtetett. A nyugodt alkotásnak ezekben az éveiben főként az előtte járt nagy alkotók személyisége, egyéniségük és művük kapcsolata foglalkoztatta ennek egyik bizonyítéka volt világviszonylatban is jelentős kéziratgyűjteménye. 1920-ban, 1925-ben és 1928-ban megjelent tanulmányköteteiben összefoglaló címük: A világ építőmesterei Zweig jóval nagyobb terjedelmű és sokkal elmélyültebb elemzést írt kedves alkotóiról, mint a Csillagórák című kötet néhány zseniális ecsetvonással megragadott művészportréiban. Ezekben a részben új fordításban, részben magyarul most először megjelenő hosszabb lélegzetű tanulmányokban lépésről lépésre, példák sorát idézve férkőzik közel például Balzac élethabzsoló egyéniségéhez és sorsokban dúskáló óriásfreskójához, az Emberi színjáték-hoz; szinte fejlődésregényként ábrázolja Hölderlin tragikus pályáját, benne a költő-fenomén megszállott küzdelmét, melyet démonaival vívott a sorsának érzett költészetért. Az 1928-as kötetből vett Tolsztoj-tanulmányban Zweig új megvilágításba helyezi az író öregkori műveit: kiérezni véli belőlük a Jasznaja Poljana-i próféta örök lelkifurdalását. Miközben érzékletesen leírja az aszkéta életet hirdető öreg gróf egy kényelemben töltött napját, Zweig az írói hitelesség kérdéseit is feszegeti a tőle megszokott szenvedéllyel.