A vonósnégyes műfaj kialakulásának idején, Haydn korában, még hat kompozíció kellett ahhoz, hogy művé - opusszá - kerekedjék. Az európai zene aranykorának ez az íratlan törvénye igazi gazdagságról tanúskodik: a tucat és féltucatszámra születő darabok egyáltalában nem voltak „tucatmunka" termékei - legalábbis a nagy mestereknél nem. Haydn, Mozart, Beethoven hat-hat vonósnégyesből álló opuszai a műfaj irodalmának legnagyobb remekei. Ez az alkotómódszer inkább arra vall, hogy az önmagában álló kamarazene-műnek vagy szonátának (mert arra is vonatkozott) a kor zenei gyakorlatában nem volt meg az a súlya, amely a „mű" rangját adta. Épp Beethoven életében figyelhető meg a változás: a hatos és hármas csoportokba rendezett vonósnégyesek és szonáták fokozatosan ritkulnak. Az idős Beethoven egy-egy szonátája vagy vonósnégyese már egymagában áll, olyan súlya van, mint egy-egy nagy szimfóniának.

A zenei alkotás egyéni jellegének és társadalmi funkciójának ez az átalakulása, mely Beethoven életében kezdődött, és amelynek még napjainkban is érezhető a hatása, oda vezetett, hogy a művészi alkotás extenzív oldalánál (számszerűség és méret) fontosabbá vált az intenzív oldal: a belső súly és tartalmi sűrűség. Csakis így magyarázható az a paradox arány, hogy míg Haydn korában hat vonósnégyes épp hogy elég volt egyetlen opuszra, Bartóknál ugyanennyi kompozíció egy egész alkotói univerzum foglalata lehet.