2., átdolgozott kiadás.
Ford.: Szabó Ede.

Josef Knecht Magister Ludi életrajzának kísérlete, valamint Knecht hátrahagyott írásai.

1943-ban jelent meg a Narziss és Goldmund és a Csillagsors írójának, Hermann Hessének az utolsó nagy műve: Az üveggyöngyjáték, amelyért szerzője 1946-ban Nobel-díjat kapott. Szellemi rokona ez a regény a világháborús korszak két másik nagy német regényének: Thomas Mann Doktor Faustjának és Hermann Broch Vergilius halálának. Amint ezek a regények, Az üveggyöngyjáték is az európai polgári társadalmak pusztító háborúba torkolló értékvesztésével néz szembe, és a jelenkori világvégéhez viszonyítva méri meg a veszélyeztetett szellem és humanizmus eljövendő esélyeit és kötelezettségeit. Hesse műve nagyszabású pedagógiai utópia, amely évszázadokkal korunk után játszódik a Kasztália nevezetű tudósállamban. A szellem kiválasztottjai élik itt szinte szerzetesi közösségben a kultúrának és a gondolkodásnak szentelt életüket. A "tárcairodalom és a keresztrejtvényfejtés korszaka", a 20. századi polgári világ individualizmusa, haszonelvűsége és darabokra szakadt világképe a már-már elnézően megmosolygott múlté. Kasztália tudósainak, így a regény főhősének, Josef Kenchtnek is az a legfőbb igyekezete, hogy mesterré váljanak a szellem legelvontabb és legtisztább megnyilvánulásában: a minden gyakorlati célnak híján lévő "üveggyöngyjáték" műveleteiben. Ám Josef Knecht, miután kitűnő érzékű kisdiákból a tudósállam nagy tekintélyű és pazar tudású játékmesterévé fejlődik, ráébred végül, hogy az üveggyöngyjáték desztillált világa vér és valóság nélkül való, tökéletessége életidegen. Hesse utópiája a szellem mindenhatóságáról a regény végére így bizonyos fokig önmaga ellen fordul, de főhőse példaszerű sorsának tanulságai a világ humanista szellemi birtokbavételének és átformálásának újrakezdésére sarkallnak.