A makáma (arabul 'az állás helye') arab eredetű rímes prózai műfaj. Az elnevezés eredetileg azokat a törzsi gyűléseket jelentette, amelyeken a hallgatóság állva hallgatja a szónokot. A műfaj 10-11. századi eredetű, többféle elemből tevődött össze, s eleinte furfangos kalandokról szóltak a csattanós történetek; később egyre mívesebbé, kifinomultabbá vált nyelvezetük. A makáma főhőse legtöbbször egy szellemes és gátlástalan kalandor, aki egyik helyről a másikra vándorol. Másik állandó szereplője a narrátor, aki folyton belebotlik a főhősbe, követi és elmeséli történeteit, majd minden egyes makáma végén leleplezi – amire az legtöbbször versben válaszol, összefoglalva a történet tanulságát. Jelesebb képviselői Hamadáni (10. sz.) és Háfiz Ibráhim (19. sz.). Számunkra elsősorban azért figyelemreméltó a műfaj, mert Arany János is kísérletezett vele, s szellemes, szatirikus művet írt A poloska címen, rímes próza alcímmel, 1858. Babits Mihály 'keresztény makámája' az Isten kezében, 1913.