categories
- Traffic and Vehicles Catalogue
- socreal.catalog
- Advertisement Catalogue
- Photo Catalogue
- Chinese and Japanese Catalogue
- New Holy Card Catalogue II.
- 12 interesting old books
- Books
- Logic Puzzles
- Child Rearing
- Albums
- Speleology
- Mining
- Bestseller
- Bibliography
- Mode, mode history
- Other
- Eroticism
- Essay
- Ethology
- Esoteric books
- Biography
- Fantasy
- Philosophy
- Geography
- Gastronomy
- Alpinism
- Hobby
- Humour
- Foreign Language Books
- Children's books
- Informatics
- Literary History
- Informing
- Law
- Calendar
- Gardening
- Comics
- Needlework, Embroidery
- Classical Philology
- Communication
- Book history, typography
- Economy
- Criminalistics
- Lexicons, Handbooks
- Horse, riding
- Media
- Bee-keeping
- Military, Ordenskunde
- Miniature books
- Arts
- Ethnography
- Philately, Numismatics
- Linguistics
- Orientalism
- Medical books
- Pedagogy
- Psychology
- Politics
- Archeology
- Old pulp fiction
- Rhetoric
- Promotion
- Science Fiction
- Sports
- Literature
- Social Psychology
- Sociology
- Entertaining Literature
- Dictionary, Language books
- Social science
- Technical books
- Cartography
- Natural Sciences
- Incomplete
- History
- Newspapers, Magazines
- Hunting
- Religion
- Bibliophil
- Antiques
- Engraving
- Maps
- Photos
- Antique Papers, Small Prints
- Posters
- Circus
- Modern Graphics
- Socialist Realism
- NER Propaganda
- Others
cart
Cart is empty
You've not logged in
Mikszáth Kálmán : A Szontagh Pál kutyái
- description
- additional information
Válogatott elbeszélések
„Én már körülbelül megírtam, ami énbennem volt. Megírtam azzal a tudattal, hogy azért nem jár nekem semmi külön érdem: hiszen azért, mert az ember az anyját szereti, még sohasem dicsértek meg senkit. Én csak a hazámat szeretem. Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig” – mondotta többek között Mikszáth Kálmán az „írói fennállásának” negyvenedik évfordulójára rendezett jubileumi ünnepségen, 1910-ben, mely egyben halálnak esztendeje volt. – „Méltóztassanak hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert.”
„Ő az álarcos író – írta a boldog emberről majdnem két évtizeddel utóbb Kosztolányi Dezső. – Szerény maszkkal takarja tartalmát, okosságát, kegyetlen, csontig ható kajánságát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aranylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai: de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módra kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhannak, régi fájdalmak rémlenek, s a felvidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. – Egy új világba érkezünk.” Az illúziótlanul szemlélt, századvégi magyar világba. „Maga előtt semmi sem szent? Hát nincs egy eszme, miért meg tudna halni?” – fordult Mikszáth Kálmánhoz egy ízben fölháborodva egy hölgy. „Előbb mutassanak nekem egy minisztert, aki eszméiért halt meg – szól a mikszáthi anekdota –, mert én magam csak egy halott minisztert láttam, a Paulert, de az tüdővizenyőben halt meg, nem eszmékért.”
Az idő nem fogott Mikszáth elbeszélésein. Történetei ma is elevenbe találnak, szarkazmusa nem vesztett éléből, de meleg humora, fénye is átragyog az elmúlt évszázadon. S érvényes marad soká – amíg csak egyáltalán „összedrótozható, együtt tartható ez a cserepeire egyre inkább szétesni akaró, szétszaladó” világ.
„Én már körülbelül megírtam, ami énbennem volt. Megírtam azzal a tudattal, hogy azért nem jár nekem semmi külön érdem: hiszen azért, mert az ember az anyját szereti, még sohasem dicsértek meg senkit. Én csak a hazámat szeretem. Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig” – mondotta többek között Mikszáth Kálmán az „írói fennállásának” negyvenedik évfordulójára rendezett jubileumi ünnepségen, 1910-ben, mely egyben halálnak esztendeje volt. – „Méltóztassanak hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert.”
„Ő az álarcos író – írta a boldog emberről majdnem két évtizeddel utóbb Kosztolányi Dezső. – Szerény maszkkal takarja tartalmát, okosságát, kegyetlen, csontig ható kajánságát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aranylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai: de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módra kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhannak, régi fájdalmak rémlenek, s a felvidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. – Egy új világba érkezünk.” Az illúziótlanul szemlélt, századvégi magyar világba. „Maga előtt semmi sem szent? Hát nincs egy eszme, miért meg tudna halni?” – fordult Mikszáth Kálmánhoz egy ízben fölháborodva egy hölgy. „Előbb mutassanak nekem egy minisztert, aki eszméiért halt meg – szól a mikszáthi anekdota –, mert én magam csak egy halott minisztert láttam, a Paulert, de az tüdővizenyőben halt meg, nem eszmékért.”
Az idő nem fogott Mikszáth elbeszélésein. Történetei ma is elevenbe találnak, szarkazmusa nem vesztett éléből, de meleg humora, fénye is átragyog az elmúlt évszázadon. S érvényes marad soká – amíg csak egyáltalán „összedrótozható, együtt tartható ez a cserepeire egyre inkább szétesni akaró, szétszaladó” világ.
condition: | |
category: | Books > Literature > Novel > |
publisher: | Szépirodalmi, 1982 |
item number / ISBN: | 0038633 |
binding: | cloth bound (in original dust jacket) |
pages: | 540 |
language: | Hungarian |