kategóriák
- Közlekedés ajánlójegyzék
- Szocreál ajánlójegyzék
- Reklám ajánlójegyzék
- Fotó ajánlójegyzék
- Kínai-japán ajánlójegyzék
- Szentkép ajánlójegyzék
Új árakkal! - Új szentkép ajánlójegyzék II.
- 12 érdekes régiség
- Könyv
- Bibliofilia
- Régiség
- Metszet
- Térkép
- Fotó
- Papírrégiség, Aprónyomtatvány
- Plakát
- Cirkusz
- Modern grafika
- Szocreál
- NER Irodalom
- Egyéb
kosár
üres a kosár
nincs bejelentkezve
Mikszáth Kálmán : A Szontagh Pál kutyái
- leírás
- további adatok
Válogatott elbeszélések
„Én már körülbelül megírtam, ami énbennem volt. Megírtam azzal a tudattal, hogy azért nem jár nekem semmi külön érdem: hiszen azért, mert az ember az anyját szereti, még sohasem dicsértek meg senkit. Én csak a hazámat szeretem. Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig” – mondotta többek között Mikszáth Kálmán az „írói fennállásának” negyvenedik évfordulójára rendezett jubileumi ünnepségen, 1910-ben, mely egyben halálnak esztendeje volt. – „Méltóztassanak hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert.”
„Ő az álarcos író – írta a boldog emberről majdnem két évtizeddel utóbb Kosztolányi Dezső. – Szerény maszkkal takarja tartalmát, okosságát, kegyetlen, csontig ható kajánságát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aranylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai: de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módra kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhannak, régi fájdalmak rémlenek, s a felvidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. – Egy új világba érkezünk.” Az illúziótlanul szemlélt, századvégi magyar világba. „Maga előtt semmi sem szent? Hát nincs egy eszme, miért meg tudna halni?” – fordult Mikszáth Kálmánhoz egy ízben fölháborodva egy hölgy. „Előbb mutassanak nekem egy minisztert, aki eszméiért halt meg – szól a mikszáthi anekdota –, mert én magam csak egy halott minisztert láttam, a Paulert, de az tüdővizenyőben halt meg, nem eszmékért.”
Az idő nem fogott Mikszáth elbeszélésein. Történetei ma is elevenbe találnak, szarkazmusa nem vesztett éléből, de meleg humora, fénye is átragyog az elmúlt évszázadon. S érvényes marad soká – amíg csak egyáltalán „összedrótozható, együtt tartható ez a cserepeire egyre inkább szétesni akaró, szétszaladó” világ.
„Én már körülbelül megírtam, ami énbennem volt. Megírtam azzal a tudattal, hogy azért nem jár nekem semmi külön érdem: hiszen azért, mert az ember az anyját szereti, még sohasem dicsértek meg senkit. Én csak a hazámat szeretem. Az nem igaz, hogy negyven évig dolgoztam. Én csak mulattam negyven évig” – mondotta többek között Mikszáth Kálmán az „írói fennállásának” negyvenedik évfordulójára rendezett jubileumi ünnepségen, 1910-ben, mely egyben halálnak esztendeje volt. – „Méltóztassanak hazaoszolni azzal a tudattal, hogy láttak ma végre egy boldog embert.”
„Ő az álarcos író – írta a boldog emberről majdnem két évtizeddel utóbb Kosztolányi Dezső. – Szerény maszkkal takarja tartalmát, okosságát, kegyetlen, csontig ható kajánságát. Pipafüstbe burkolózik, melyen a kedély lámpafénye aranylik, látszólag ártatlan, nagyon kedves adomákat mesélget, mint asztalbontás után a múlt század öregurai: de egyszerre egy metsző élcet hallunk, mely gondolkodóba ejt bennünket. Kezében boncolókés van, mellyel sebészi módra kinyitja, feltárja hőseit. Félelmetes gúnyolódó, minden nyájasságában is démoni krónikás, szigorú bíró. A táj, melyre vezet, még mindig csodás, de nem napsütéses, köd hasal rá, melyben kísértetek suhannak, régi fájdalmak rémlenek, s a felvidéki patakok hűsebb, józanabb érzete babonáz meg bennünket. – Egy új világba érkezünk.” Az illúziótlanul szemlélt, századvégi magyar világba. „Maga előtt semmi sem szent? Hát nincs egy eszme, miért meg tudna halni?” – fordult Mikszáth Kálmánhoz egy ízben fölháborodva egy hölgy. „Előbb mutassanak nekem egy minisztert, aki eszméiért halt meg – szól a mikszáthi anekdota –, mert én magam csak egy halott minisztert láttam, a Paulert, de az tüdővizenyőben halt meg, nem eszmékért.”
Az idő nem fogott Mikszáth elbeszélésein. Történetei ma is elevenbe találnak, szarkazmusa nem vesztett éléből, de meleg humora, fénye is átragyog az elmúlt évszázadon. S érvényes marad soká – amíg csak egyáltalán „összedrótozható, együtt tartható ez a cserepeire egyre inkább szétesni akaró, szétszaladó” világ.
állapot: | |
kategória: | Könyv > Szépirodalom > Próza > |
kiadó: | Szépirodalmi, 1982 |
cikkszám / ISBN: | 0038633 |
kötés: | kötve/egészvászon (kiadói, eredeti védőborítóban) |
oldalszám: | 540 |
könyv nyelve: | magyar |