„Petőfiről írt elemzéseim kötetbe gyűjtése azért tetszik hasznosnak, mert enyhén divatjamúlt szerzőt igyekszem visszahozni velük az olvasói tudatba. Méghozzá azáltal, hogy nem tagadva a nezeti narratíva tételezésének jogosultságát, a 19. századi dekonstrukció poétájaként mutatják be Petőfit, aki parodisztikus, intertextuális, destrukciós lírájával részben az előd költők tudatos félreolvasásával, részben máig hatóan friss – bár elfeledett, elhallgatott – előadásmódjával valódi fordulatot hozott a magyar irodalomba. Petőfi Sándor vitapozíciója kiépítésén fáradozott, s ezt az előd költőkkel, mindenekelőtt Kisfaludy Sándorral és Vörösmarty Mihállyal szemben tette, olyanná formálván a lírát, amelyben néprajzi szokás, bibliai jelkép, irodalmi hagyomány egyként más színben tűnik föl, mint ahogy a kortársak látták vagy nem akarták meglátni. Ennek megfelelően külföldi "sikere” részben félreértés, részben legenda, a mennyiségi szempont nem engedte érvényesülni azt, hogy volt két esztendő, 1847–1849 között, amikor Európa legjobb költője, legnagyobb újítója, leginvenciózusabb nyelvművésze Petőfi Sándor volt. Nem a „magyarok istene” szolgálatában, hanem egy olyan költészetvalláséban, amelynek a megsemmisítő humor éppen úgy szerves része, mint a költői személyiség létesülésének állandó átíródása."