Az író még a Nobel-díj előtt megírta nagy regényéből a forgatókönyvet, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, hogy a Holocaust képi ábrázolása „egy hallgatag konszenzuson nyugvó tilalomba ütközik”. Nem hitelességet akar tehát, hiszen a játékfilm fogalma eleve ellentmond a hitelességnek; de „legalábbis hűségre, szűkszavúságra és a dísztelenségnek arra a komor pompájára” törekedett, amely méltó lehet a gyászhoz. A forgatókönyv eseményei a könyv történetét követik, a mindenkori áldozat, a Fiú szenvedését mutatják, de ez az olvasott látvány dúsabb, telítettebb, úgy is mondhatnánk: szebb, mint a regényben, ahol a körülményes, feketén ironikus stílus alig ad lehetőséget az átélésnek arra a fokára, mint amelyet a forgatókönyv olvasásakor megtapasztalhatunk.

A regényhez képest a forgatókönyv többet értelmez, de az ilyen jelenetek a puszta látványukkal hatnak, megjelenítik és jelen idejűvé teszik a történéseket, még jobban, mint a regény azonos jelenetei. Aki esetleg nem tudná rögtön elviselni a regény stílusának feszültségét, szinte már szenvtelen személytelenségét, az először a filmforgatókönyvet olvassa el, mert itt a párbeszédek és leírások dominálnak: csak ritkán halljuk a fiú iskolásan fegyelmezett narrációját, és a részletes leírások által több lehetősége van az olvasónak a beleélésre. - Szabó T. Anna.