A velencei kalmár; Lear király; Szeget szeggel; IV. Henrik.

"Remélem, hogy a drámák számos részlete az általam fordított szövegben világosabb, érthetőbb, mint a régebbieknél. Érthetőbb lesz, hogy egy jelenetben a szereplők között milyen lélektani viszony áll fenn, gúnyos vagy fennhéjázó, biztató vagy reménykedő, leereszkedő vagy megalázó hangot ütnek-e meg. Ezeket az árnyalatokat egy száz-százötven éves (vagy akár ötvenéves, de szándékosan régiesre hangolt) fordításból már kevéssé tudjuk kihallani, a régi szöveg ,,kikontrasztosítja" a lélektani viszonyokat, azaz a sokféle színárnyalatból csak a fehéret vagy feketét, a jót vagy rosszat érezzük ki - bár tény, hogy azt elemi erővel. A kérdés az, hogy amit elvesztünk a réven (ódon hangulat, termékeny homály, irodalmiság és klasszikus ,,illat"), azt vajon visszanyerjük-e a vámon (érthetőbb szöveg, közvetlenebb lélektani hatás, pergőbb játéklehetőség)."

"Shakespeare egyik nagy találmánya az volt, hogy műveiben ügyesen vegyítette a magas rangú embereket az alacsony rangúakkal. Soha korábban nem írt még senki olyan történeteket, melyek egyik jelenetében királyok és grófok jelennek meg, a másik pillanatban meg disznószaros csizmájú parasztok jönnek be és közönségesen viselkednek. Ilyen a már említett sírásó-jelenet a Hamletben – ez akár Voltaire vagy Tolsztoj szemében is maga lenne a botrány: hogy lehet ilyet elkövetni, ilyen alpárian viccelni, miközben néhány perc múlva mindenki halott lesz… Shakespeare legtöbbször mellőzte a műveiben a pátoszt, és ez mind a mai napig működőképes – mostanság különösen, hiszen a jelen szintén nagyon nem szereti a patetikus hangokat." - Nádasdy Ádám.