A magyar néprajz klasszikusai.

Ez ​a könyv nagy lelki gyötrődésekből született. Évtizedek óta figyelem népem mindinkább gyorsuló halálba rohanását. Hetvenöt év, három egymást követő egyke-nemzedék azt jelenti, hogy minden száz ember helyett a harmadik egyke-nemzedékben már csak 6,4 ember van. Mi ez? A végkipusztulás… Ebből a készülő nagy nemzeti tragédiából is mutat be majd néhány sötét lapot ez a könyv. Itt az ideje, hogy világosan lássunk. Nem az szereti igazán a hazáját, aki elkendőzi a halálos bajt – jaj, idegenek meg ne tudják! – s közben meghal a halódó. Hanem az szereti igazán, aki felelőssége tudatában odavezet a nyitott sebhez: ezen a seben feltétlenül kifolyik az utolsó csöpp vér is, de kössük be a sebet, s mentsük meg a halódót. De, ha ebben az utolsó órában föl nem ébredünk s a többi halódó között a legnagyobb beteg, az én drága Ormányságom vére utolsó csöppjének elszivárgása kell ahhoz, hogy fölébredjünk, ha az én népemnek csak halotti ruhát engedünk már – maradjon fönn legalább emléke ezeken a lapokon annak, hogy ez a nép is élt valamikor: mi volt ez az élet s mik voltak azok a kincsek, amiket ez az élet hordozott? Olyan ez az írás, mint a könyvbe préselt szagos menta. Élet csak mögötte már, senkit és semmit föl se támaszt, de a régi, a mindinkább tovatűnő s majdnem biztos halálra ítélt élet illatából ad valamit: ez is magyar élet volt. Ennek a könyvnek első, bár nem egyetlen föladata te-hát ezen a földdarabon a pusztuló magyar élet kincseinek összegyűjtése, újra megragyogtatása és megmentése az elkallódástól.