A szerző a magyarországi németek 1950–1970 közötti helyzetét alapvetően három szempont alapján vizsgálja: a politikai hatalom céljai, törekvései és azok megvalósításának módja, a közösség, illetve tagjainak reflexiói, valamint az így meghatározható folyamat hatásai szerint. – Egyfelől azt elemzi, hogy a kitelepítések lezárulása után a politikai hatalom hogyan viszonyult a Magyarország területén maradt mintegy 220 ezer német nemzetiségű személyhez. Milyen stratégiát fogalmazott meg velük kapcsolatban, s ez mennyiben különbözött a többi kisebbséggel szembeni eljárási módtól. Ehhez kapcsolódóan vizsgálja a nemzetiségpolitika elméleti kereteit, fogalomhasználatát, tartalmi elemeit, az elfedett tényleges célokat, amire leginkább a deklarált elvek és a gyakorlat között tátongó szakadék világít rá. Emellett nagy figyelmet szentelt a konkrét lépések, események, az ebben szerepet játszó aktorok motivációinak és céljainak, a döntések megvalósításának, a kisebbségek mozgásterének. Vizsgálja másfelől a német kisebbségnek, illetve tagjainak a politikai hatalom intézkedéseihez való viszonyulását, különösen az állam és polgára közötti viszonyra, a közös, illetve személyes reakciókra, a közösség belső törésvonalaira fordít figyelmet.

A szerző a fentebb ismertetett elemzési szempontjait nem csak a németségre szűkíti. Valamennyi olyan kérdés tárgyalásakor – nemzetiségpolitika hatása, anyanyelvű oktatás, kisebbségi önszerveződés –, ahol erre lehetősége nyílt, alkalmazta az összehasonlító módszertant, bemutatta a tárgyalt folyamat előzményeit is, illetve a nemzetiségekkel, a németekkel történteket egy tágabb horizonton, a köztörténeti összefüggések rendszerében értelmezte.

A mű érzékletesen mutatja be azt a folyamatot, hogy a német kisebbség tagjainak a kollektív bűnösség stigmájából fakadóan mennyi politikai, gazdasági hátrányt, megkülönböztetést kellett elviselnie. Mindennek ellenére, rendkívüli erővel, kitartással és hittel, hogyan teremtette meg mégis új egzisztenciáját, otthonát, közösségi jövőképét.