Az a tény, hogy a nyilasok a második világháború végén Németországba irányítottak, azaz kényszerítettek mintegy negyvenezer magyar leventét, kiskorú fiút és lányt, köztudottnak tekinthető. E leventék németországi sorsáról azonban sem komoly történelmi feldolgozás, sem igazán alapos visszaemlékezés nem készült. Kovács Mihály könyve sem vállalkozik az egész kérdéskör feltérképezésére, a szerző saját élményeiről-tapasztalatairól számol be benne. Fiatal piarista papként, önként vállalva a feladatot, 1945 februárjától 1946 májusáig az elhurcolt, különböző táborokba zárt, munkára fogott vagy egyszerűen csak fogolyként tartott magyar leventék tábori papjaként működött (Égerben, Wismarban, Pütnitzben, Holstenban, Lintorfban, Borghorstban, Eselheidében), tapasztalatai sokkal szélesebb körűek, mint a témában eddig megszólaltak közül bárkié. Kovács Mihály lényegében akkori feljegyzéseit, több-kevesebb rendszerességgel írt naplóját adja közre. Ennek következtében leírásai, tényfeltárásai hitelesek, egyúttal azonban nélkülözik a nagyobb rálátást, a történelmi összefüggések alaposabb analízisét. A mű történelmi kútfőként is jelentős, emberi dokumentumként, olvasmányként pedig egyenesen megrendítő. A fiatalokkal hivatásszerűen foglalkozó piarista tanár korántsem csupán a táborokba hurcolt több tízezer magyar fiatal lelki vezetésére, lelkipásztorkodásra fordította idejét, afféle "mindenese" is kívánt lenni az otthonukból a "világ végére" hurcoltaknak, a számukra érthetetlen eseményeket, a háború borzalmait felfogni alig képes, mégis átélni kényszerült félig-meddig gyerekkorú fiataloknak.