Várkonyi Nándor a 20. századi magyar gondolkodástörténet egyik nagy talánya. Életművében egyenlő arányban keverednek egymással a népiek, a francia neokatolicizmus és a mítoszoknak valóságalapot tulajdonító mágikus realizmus törekvései.

Dunántúl-könyve egyszerre szubjektív vallomás és tájtörténeti kézikönyv, amelyet a megírást hitelesítő vándorlások fűznek össze. 1940-ben a Nyugatba és a Vasi Szemlébe írt két, dunántúli költészetről szóló munkája után fogott hozzá a tájegység morfológiájának és történetének alaposabb kutatásába, ám a kiadást a fokozódó veszélyérzet siettette. Ő maga nyilatkozott úgy, hogy a náci megszállás alatt befejezett, s 1944. május végén megjelentetett Magyar Dunántúl tulajdonképpen „tiltakozás a német hódítás ellen”. Mivel „a németek be akarták kebelezni a Dunántúlt - mondta -, erre volt ez a könyv a válasz”.