Előbújt a könyvespolcról Rajnai László (irodalmár, műfordító; Pécs, Sorsunk, Várkonyi Nándor barátja, Hamvas, Vörösmarty, Kodolányi gondolatvilágának követője) 1956-ban született, de csak halála után, 2002-ben megjelent páratlanul szép nyelvű, őszinte, világirodalmi kontextusokat is érintő esszéje (monográfiája) Kodolányi Jánosról. Kodolányi Árpád-házi regényeit kamaszkoromban olvastam, fia, ifj. Kodolányi János tanárom is volt, az Ormánság tragéidája pedig már 1981-ben megérintett. Jó érzéssel gondoltam vissza a regényekre, de nem tudhattam, hogy Kodolányi “trilógiánként” milyen tudatosan mélyítette világképét: ormánsági regények, Árpád-ház, honfoglalás, ősmítoszok… (Leginkább itt kapcsolódik Várkonyihoz, akiről a Magyar Napló 2016. júliusi számában írtam.) Kodolányi stílusa, nyelve mindenkit lenyűgözött, Rajnai ezt is pontosan határozza meg. Mindvégig kritikus, de kritikája végén, másokkal összevetve mégis Kodolányit helyezi a legmagasabbra. Az Árpád-házi regényeket Móricz Erdély trilógiájához hasonlítja, de eszmei gazdagságuk miatt magasabbra teszi. A “nyelvi vegetáció” (értő) olvasóra gyakorolt hatásáról ennél lélektanilag finomabbat még nem olvastam (A vas fiai): “a könyv lapjain és lelkünk mélyén megcsendül egy hang, mindig erősebben, zengőbben, elnyomhatatlanul: az ösztönök s a tudat mélyéről, az elfeledett és eltemetett élmények és emlékek legalsó tárnáiból hoz hírt ez a hang… (…) Elmosódott képek, fátyolos színek, sejtelmes hangok lebegnek körülöttünk, s lassan megértünk, újra megismerünk és forrón megszeretünk valamit: emlékeinkben a múltat, a múltban az örököt, az örökben a népet, a hazát, a szülőföldet, azt a drága titkot, azt a csodálatos örökséget, hogy mindig, mindenütt, mindnyájan magyarok vagyunk, hogy ez a föld és ez az ég, mely látszatra talán éppen olyan, mint minden más föld és ég, csak a miénk, a miénk volt, és kell, hogy mindig a miénk maradjon, hogy ez a föld a mi sorsunk, és a mi sorsunk ez az ég.” Eddig talán üres pátosz, de itt az élmény pillanata, s ez az, ami megragadhatóan létezik, ha halljuk a lélek hangjait: “Ez ébreszt bennünk önkéntelen visszhangot, valahányszor meleg nyári alkonyatban megpillantunk egy országúti nyárfást, hazaballagó nyájat, a környező hegyek és dombok édes-lágy körvonalait, vagy esetleg harangszót hallunk egy kis távoli faluból. Ilyenkor egy perce megállunk, körültekintünk, és szórakozottan hallgatunk: életünk, szülőföldünk, magyarságunk gyökerét érezzük.”