Sorozat: Ars scribendi.

Ha az olvasó végiglapozza ezt a könyvet, amely Szép Ernő kötetben eddig kiadatlan publicisztikai írásait közli időrendben (a gyűjtést a húszas évek végével kezdték a szerkesztők), nyomban tapasztalni fogja, hogyan szivárog fel hajszálereken a kor, amelyben születtek. Szép Ernőnek a szíve ugyanis a szegényekhez húzott; azokhoz, akiknek nem volt télikabátjuk és vacsorájuk.
Nemcsak „a felhők pártján” állt, hanem a szegényekén is. És szót emelt értük. A gyengéd, szelíd (szelíden hangzó) panaszban, mint sima tófelület alatt a víz mélyéből áradó gyűrűzés, ahogy a könyv szerkesztői jellemzik Szép Ernő költői szinten művelt publicisztikáját, vád van, és csípős, keserű irónia. Az önvád is feltör nemegyszer. Hiszen költő, aki szívet és tehetséget kapott a Teremtőtől. „Aludtam én? – kérdi önmagától. – Leejtettem a világot, eltört.” De a költő legkeserűbb írásában is jelen van az egész élet öröme és boldogsága.