Lehet-e ​konzerválni az ifjúkori nagy szerelem egész életet meghatározó élményét? Mi történik akkor, ha ennek az érzésnek az intenzitása fogyóban is több energiát adó, igazibb szenvedélyt jelent, mint bármi más, ami utána következett? Mi történik, ha a férfi is, a nő is réges-régen máshoz kötötte az életét, mástól vállalt gyermeket, és az az érzés – amelyet a magát kijátszottnak és becsapottnak érző feleség tehetetlen keserűségében „drog”-nak, „doppingszer”-nek nevez – mégis létezik? Átívelhet-e egy hajdanvolt tökéletességét már csak a másik iránti leküzdhetetlen igényében őriző szenvedély két külön-külön kialakított életformát, családi meghatározottságokat?
S végül is: mi az igaz mindebből? Lehet hogy csak a szenvedély akarása?

A negyvenes éveiben járó építészmérnök és szeretője, a szép jogásznő egy klastrompusztai hétvége során végigélik és végiggondolják szerelmük távlattalan, banális jelenét és erőt adó, erőt fölemésztő múltját. Mert miközben látszólag belenyugodnak saját érzéseik, hajdani szerelmük viszonnyá alacsonyulásába, valójában örök a kísértés: együtt maradni! E kísértést persze legyőzi a józanság, a prakticizmus, a nehezen fölborítható családi élet lelkiismereti terhe – és kezdődő elfáradásuk.