Ez ​az esszé, pontosabban: kísérlet, folytatása azoknak a könyveimnek, amelyeket a 20. századi magyar líra keresztény lírikusairól, például Sík Sándorról és Mécs Lászlóról írtam, egyben kiegészítése Erkölcs és irodalom című munkámnak. Tapasztalataim szerint ezzel a témakörrel kevesen foglalkoznak, ám az is tapasztalható, hogy az Isten nélküli világ zűrzavarából mind többen tájékozódnak egy tisztább, hitelesebb világrend felé, a művészetekben kialakulóban van egy újfajta, értékmentő és értékőrző lelkiség, amely áthatja a múlt század irodalmának sok, jelentős műalkotását.

A figyelmes olvasó ne várjon teljes irodalomtörténeti elemzést. Bizonyára kimaradtak fontos költők, s elhagytam olyanokat is, akiket nem tartok jelentős lírikusoknak. Sík Sándort követve, a költészetben megmutatkozó kereszténységet, erkölcsiséget elsősorban a kifejezésmód színvonalához mértem: nem az a lényeg, hányszor írja le a lírikus Isten, a szentek vagy a haza nevét, hanem hogy ezt elhitető erővel teszi-e. Szent dolgokról nem szabad közhelyeket írni.

Mivel ezt az összefoglalást a fiatalabbaknak (is) szántam, igyekeztem áttekinthetően fogalmazni, mellőzve a bonyolult elméleti fejtegetéseket. Azt szerettem volna, ha az egyes portrékból egyértelműen világlik ki a költő értékmentő küldetéstudata.