Fordította Hajós Gabriella.

Joana öngyilkos lett. Nem bírta tovább. A férfi Grábenen sétál, amikor összetalálkozik Auersbergerékkel, akik elmondják, Joana öngyilkos lett, s ha már ez megtörtént, elhívnák a férfit egy afféle művészvacsorára. Olyanra, mint régen volt, csak most Joana nem lesz ott. A férfi hányszoris megbánja, hogy odakeveredett a Grábenre, és pont találkozott Auersbergerékkel…, este mégis ott ül a fülesfotelban. Ez a művészvacsora arról is szól, hogy Joana miért nincsen itt, miért nem lehet itt. Írók és majdnemírók, festők és majdnemfestők, zenészek és majdnemzenészek locsognak óraszám egymással, de természetesen csak magukról és magukért. Mentegetik mindazt a nyomorúságos és hazug életet, amit élnek, amit a férfi nagyon is jól lát onnét a fülesfotelból. Látja, amint hazudnak egymásnak, látja, amint hazudnak maguknak és hazudnak Joana emlékének is. Locsognak, és a burgszínészt várják, mert egy művészvacsora igazán a burgszínésszel az, ami. A férfi látja, onnét a fülesfotelból, amint megérkezik a burgszínész, az a beképzelt majom.
A férfi időnként beszél valakivel, kedvetlenül, de nem veszi le szemét a társaságról. Thomas Bernhard az Irtásban elkeserítő jelképet rajzol egy bécsi értelmiségi művésztársaságról. De minden sötét tónusa ellenére az Irtás – mivel remekmű – szinte észrevétlen kényszeríti saját kontextusába az olvasót, hogy aztán vele együtt feszegethesse a felvetődő kérdéseket, mindenekelőtt, hogy milyen közegben, milyen módon lehetne élnünk.