"Maga El Kazovszkij, ha meginterjúvolták, mindig azt hangoztatta, hogy őt elsősorban nem a festészet érdekli: "nekem vér helyett az ereimben is nyelv folyik." Oroszul írt verseit azonban soha nem publikálta, halála után viszont megnyíltak a verses fiókok. Ezek a szövegek első látásra is professzionista munkák benyomását keltik, beléjük olvasva pedig kitűnik, hogy sokkal tágabbra nyitják az ajtót, mint performance-ai vagy képzőművészeti munkái. Naplószerű nyíltsággal adnak számot álmokról, képzelt vagy valóságos játékokról, szenvedélyekről és gondokról. Ahogy pedig peregtek az évek, és egyre mélyült az a folyómeder, amelyben El Kazovszkij az ár ellen gázolt, és ahol először csak derékig, később pedig állig ért a sodrás, úgy váltak a versek is egyre súlyosabbakká és árnyékosabbakká. Egy szokatlanul őszinte hangú -és mert magányos, ezért csaknem vad- szellem szól belőlük, megrendítően emberi a versekből kiérződő vágy egy, a gondokat vele megosztó társ után, miközben a versformák zárt kereteit széttöri a sorok közt bujkáló zaklatottság és szorongás."
(Perneczky Géza)