Cs. [csekefalvi] Szabó László (1905-1984), az erdélyi, értelmiségi családból származó, Baumgarten- és posztumusz Kossuth-díjas szépíró, esszéíró, kritikus a magyar irodalmi élet egyik meghatározó alakja volt. A Nyugat második, esszéíró nemzedékének, a "hétfőiek" tagjaként indult. A Magyar Rádió Irodalmi Osztályának vezetése során "nyugatos" szemléletű műhelyt hozott létre. 1945-ben kezdett a Képzőművészeti Főiskolán irodalom- és művelődéstörténetet tanítani, de egy 1948-as olasz tanulmányútról már nem tért vissza Budapestre. 1951-ben telepedett le Londonban, ahol 1972-ig az Angol Rádió magyar osztályán, később a BBC munkatársaként dolgozott. Az emigráció szellemi életének egyik vezetőjeként összefogta a nyugati magyarság irodalmát. Az Irodalmi Ujság 1956 után Bécsbe, Londonba, végül Párizsba költözött. Szerzőit az önmegvalósító szándékon kívül még egy dolog vezette-tüzelte: kiigazítani, pontosabban helyes irányba terelni az erőteljes cenzúra beavatkozása által eltorzított vagy éppenséggel hallgatásra ítélt témákat (1956-os magyar forradalom, Trianon, Erdély, szovjet megszállás, a határon túli magyar nemzetiség élete stb.). Cs. Szabó a kezdetektől a lap legtöbbet publikált szerzője volt. Irodalmi tárgyú szövegeit - általánosabb jellegű esszéit, portréit, kritikáit, glosszáit - szemlélve hihetetlen az a sokoldalúság, ami az írásait jellemzi. Sosem szokványos irodalomtörténetet ír, hanem anekdotákkal, valódi, személyes jellegű történésekkel átitatott esszét. A világirodalom nagyjainak élete, működése, életpályájuk napsugara és tragédiája éppúgy érdekelte, mint hazai klasszikusaink művészete, ideértve a megdicsőüléseket és a bukásokat is. Szakolczay Lajos összeállításában Horatiustól és Shakespeare-től, Goethe-től és Prousttól Byronig, Burnsig és T. S Eliotig hosszú az elemzettek sora; s ez elmondható a Batsányitól és Kemény Zsigmondtól, Arany Jánostól és Petőfi Sándortól Tóth Árpádig, Krúdy Gyuláig és Tamási Áronig húzódó magyar vonulatra is.