Bálint Endre élete betegsége miatt mindvégig halálközelben telt. Hosszú időket töltött tüdőszanatóriumokban, utolsó idejében már festenie sem volt szabad a festőszerek kipárolgása miatt. Ekkor folytatta kollázsait, a keményítő főzése a ragasztáshoz még megengedett volt.

Bálint visszajáró motívumai szüntelen felmutatásával, újabb és újabb kontextusba helyezésével egy olyan képalkotó eljárást munkált ki, amely nem egyszerűen emlékei és álmai szubjektív elbeszélését, illetve azoknak a nagy példányszámú kiadványok képtöredékei közé illesztését, vagyis pszichikuma és a külvilág összefűzését jelenti. Mérei Ferenc, a gyermek-lélektan avatott ismerője Bálint festményeinek visszajáró motívumait élménytöredékként értelmezi. Ezek nem jelképek és nem hasonlóságok, hanem konkrét élmények konkrét maradványai.

Ezek a motívumok olyan közös élményekre utalnak, amelyek drámaiak és megrázóak azoknak, akik ugyanezt átélték. Ez az utalásos nyelv érvényesül a szimbolikát nélkülöző gyermeki szemléletben is, magyarázza el Mérei. A közös élményt felidéző utalásokból szövődő motívum-játék nem Bálint monopóliuma, minden olyan művész, aki el akar szakadni a naturalista ábrázolástól, de mégis élményközelségben kíván maradni, kerüli a szimbolika teátralitását és áttételekkel, vagyis szükségszerűen utalásokkal ábrázol.32 Bálint utolsó évtizedének montázs-periódusában ezt a festményein kimunkált utalásos ábrázolást a fotómontázsaiban még tovább fokozza.