Én igazán szerencsés embernek tarthatom magam, mert egész életemben Budán laktam. És Budán élni jó. Hol volt Pesten annyi zöld terület, ahol reggeltől estig rúghattuk a labdát? Hol van a Duna túlsó oldalán annyi meredek utca, ahol naponta többször is életveszélyes tempóban lehet leszáguldani egy ócska bringával? Hol lehetett odaát hápogó kacsákkal, rikoltozó libákkal, mekegő kecskékkel találkozni a nyílt utcán? Pedig ez így volt, ráadásul az Endrődi Sándor utcában, ahol laktam.
A világ azóta persze megváltozott, de a Pasaréti út végén változatlanul ott van az erdő, ahová oly sokszor jártam a kislányommal sétálni, aztán egyedül futni, egészen fel a Hármashatár-­hegyre. Anyám gyakran leküldött vásárolni a Budagyöngye piacra, ahol néhány fabódéban árulták a krumplit, répát, hagymát. Ma már mindezt a Budagyöngye Bevásárlóközpontban szerezhetem be, de ha akarok, ugyanitt vehetek repülő- meg színházjegyet is, francia sajtot és magyar bort.
Sok ismerősöm, barátom él „odaát”. Többen mondták közülük, hogy sokszor hónapok telnek el, hogy bármelyik dunai hídon átjöttek volna, mert nincs dolguk Budán. Nehezen tudom eldönteni, hogy sajnáljam vagy irigyeljem őket. Remélem, ha ez a könyv a kezükbe kerül, kedvet kapnak fővárosunk szebbik részének felfedezésére is.
Szilágyi János