Egy ​orgonaakkord terében
Vonós, majd fúvóshangszerek, dobok s ismét fúvósok, majd vonósok szólaltatják meg egy rendkívül erőteljes hatású zenemű kezdőakkordjait, melyeket a szerző a világteremtés, a napfelkelte asszociációival ruházott fel (R. Strauss: Also sprach Zarathustra). Mindezen zenei utalások mintha eltörpülnének abban a visszhangzatként ható orgonaakkordban, mely az első zenei egység végén felhangzik, vagy – mintha fel sem hangozna, csupán tovább mondaná az elhangzottakat. Az orgona természetéből következően zeng, zeng tovább egy olyan hangegyüttes, mely függetlenedik a felismerést, a diadalt, a látvány s látomás bemérhetetlen szélességét sugalló zenei képtől. Az orgona felhangzása ebben a zeneműben váratlan, vagy talán nem is váratlan, hisz „a költészet és a zene bensőséges kapcsolatából fakadó” formáról van szó. E néhány akkord mégis tartósan cseng tovább ama benső hallás terében, melyben immár nem a tényleges hanghatásokra, hanem egyéb, csupán bensőnkkel felfogható hatásokra vagyunk érzékenyek. Újabb kiterjedésé ez az akkord annak a térségnek, melyet nem zeneműveknek, hanem körülírható és nyelvvel megérzékíthető tereknek s e terek befogadásának szenteltünk e könyvben.
Thomka Beáta