"Minden érdekelte. Ha egy szóval kellene megidéznem, azt mondanám: mohóság" - írja Susan Sontagról - egy évvel a halála után - fia, David Rieff. S azt is írja: "Tisztában vagyok azzal, miszerint a tény, hogy ez az utolsó könyve, olyan különös súlyt ad neki, amellyel máskülönben nem rendelkezne. Óhatatlanul úgy olvassák majd, mint összefoglalást, mint az utolsó szavait." Susan Sontag 2004-ben hunyt el, s ez a kötete, melyen utolsó éveiben aktívan dolgozott, korántsem valamiféle összegzés, hanem egy olyan, valóban bámulatosan mohó olvasó és gondolkodó könyve, aki még mindig érzéki gyönyörűséggel fedez fel méltatlanul elfeledett írókat önmaga és mások számára - s lelkesen, sőt harciasan igyekszik meggyőzni minket, hogy olvasnunk kell őket (mert a XX. század legnagyobbjai közé tartoznak): Victor Serge-t, Leonyid Cipkint, Anna Bantit, Halldór Laxnesst. És egyben egy olyan bátor gondolkodó könyve, aki a politika kérdéseiben is hallatja a szavát, és 2001. szeptember 11. után az elsők között meri bírálni a Bush-adminisztrációt, és óriási felzúdulást kelt, amikor azt írja például: "Ami a bátorság (önmagában morálisan semleges) erényét illeti: sok mindent lehet mondani a keddi mészárlás elkövetőire, de azt, hogy gyávák voltak, semmiképp." S bizonyos értelemben mégiscsak összegzés ez a könyv, jóllehet maga Sontag nyilván nem annak szánta (hiszen a rák utolsó rohama előtt is tele volt tervekkel): egy-egy esszében tömören összefoglalja azt, amit az őt egész életében izgató kérdésekről - az irodalomról és a fordításról, a szavak erejéről, a történetmondásról, a szépség természetéről, a szépség és az erkölcs viszonyáról vagy épp a fényképezésről - gondolt.