„Magyarországon most szinte mindannyiunk élete változásban, ha nem éppen válságban van. Az a stabilitás is megingott, amely az én életemet tulajdonképpen fura módon Széchenyi jegyében határozta meg:ötvenkettedik éve élek a Lánchíd és az Alagút mellett, látom az Akadémiát-a nagy gróf művei érintenek meg naponta. Az emberélet stabilitását semmi sem helyettesítheti:mégis, valami váratlan fordulat segítséget hozhat, amolyan bírjátok ki valahogy péntekig jelleggel. Bécsben, Széchenyi István utolsó lakhelye környékén, Döblingben járva nem is sejtettem, hogy még ugyanaznap délután szenvedélyesen meg fog ragadni a nevezett nagy magyar egy további műve-mármint az általa nálunk meghonosított mű-, a lóverseny. Igaz, megannyi szeretett madaram pusztulása után kezdtek jönni a lovak. S rájöttem, mestereim-Ottlik, Pilinszky, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes-műveiből a lovak már rég-rég szólnak hozzám. Bécset Párizs, majd a Rajna-Ruhr vidék lóversenypályái követték. Találtam egy különös, bódító szenvedélyességű lételemet, amely pótcselekvés is, nem is…erről a kavargásról, nagyon valósághűen és csupa hiteles mozzanatot sorakoztatva, tárgyszerű hűséggel is, szól ez a regény. Kopott szó:mégis a túlélés, a kibírás folyamatosságát keresem benne, ill. számolok be arról, hogyan lett meg a számomra, most átmenetileg, ez”