Az író, hacsak új kiadás előkészítése nem kényszeríti rá, nem olvassa önmagát, én se forgatom már megjelent regényeimet. Most, hogy évtizedek elteltével újra szembesültem a Disznótor-ral, nem volt akármilyen élmény. A könyv amúgy is nyugtalanító emlékeim közé tartozott, mert megjelenése a nyugati könyvpiacokon mélyítette az előző sikerek emlékét, a marxista elemzők meg elérkezettnek látták az időt, hogy figyelmeztessenek, fékezzem pimasz írómagatartásomat, amely mindig belecsempész valamit történeteimbe, ami a rendszer riasztó fogyatékosságaira figyelmeztet. A hazai sajtó elhúzta a nótámat, a nyugati esztéták nemes irodalmi közegbe soroltak, az angol Brontë-k és az ókori görög drámaírók közé. Forró és hideg váltakozó áramában törtem a fejemet, miért ekkora izgalom gyerekkorom díszletei között lépegetett hajdani közeli-távoli családtagok és ismerősök számukra valóban szívszorító állásfoglalására a megváltozott világ kérdéseinek feltevésekor, miért a tant de bruit egy csak számomra megrendítő analízis kapcsán. Itt és most mondom el az olvasónak: a Disznótor a Régimódi történet első megközelítése, de az író még nagyon fiatal, csillapíthatatlanul felháborodott minden miatt, ami őt és övéit osztályidegenné, majdnem hogy ki is mondott ellenséggé alázta, és nem ismer irgalmat, mert 1948 és ’58 között neki se járt irgalom. Tíz esztendőt töltött önkéntes némaságban, ráment az elsődleges ifjúság, hogy nem volt hajlandó megköszönni Edward királynak egy idegen nagyhatalom al-társországává alázott walesi tartományát. A Disznótor persze még csak felvillantja anyám alakját, Veronka figurájában, dédanyámnál se vagyok még elég érett, hogy megértsem tettei motívumait, Kémery néven már itt a Jablonczay-klán, de hol az íróból a fontos elvont főnevek sora: részvét, megértés, amelyek alapján Jablonczay Lenke, családja és kora reálisan ábrázolható és értékelhető. A Disznótor fedett aknamező, mindazé, aminek elemeit későbbi pályámon annyiszor felhasználom, olyan alapkönyv, amelynek kincsestárából napjainkig gazdálkodtam. Ha úgy tetszik: Mykene, Agamemnon felbontott sírjával. A siker és támadások, a pozitív olvasói és szakmai válasz hatására a Jókai Színház megkért, írjam a regényt színpadra, ez fordulópont volt pályámon, akkor jegyződtem el a drámaírással is. Ajtay Andor volt a Kígyómarás címmel létrejött színdarab rendezője. Kirobbanó siker lett, be is tiltották, mihelyt a kulturális területet ellenőrző illetékes megnézte. Engem viszont már nem lehetett betiltani, a nyugati sajtó és a nemzetközi PEN már figyelte, mi történik velem. A könyv kétféle fogadtatása forróból hidegbe és hidegből forróba mártogatott, megviselt, de büszke is voltam rá. Ma csak azt érzem, amit Arany, mindünk édesapja, a Toldi szerelmében írt: "Oh, ha - nem a hírért, nem a dicsőségért, / Nem, hogy a világnak üssek vele cégért, / De, hogy a dallásban lelkem átifjodnék - / Oh, ha még egy olyat énekelni tudnék!"