"Egyikük sem merte a másikról levenni tekintetét. Casanováéban düh és szégyen volt, a lányéban szégyen és rémület. S Casanova tudta, hogy a lány látja őt, mert a levegő tükrében ő is látta magát, ebben a tükörben úgy, mint a tegnapiban, amelyik a toronyszobában lóg a falon: sárga, gonosz képpel, mély ráncokkal, vékony ajkakkal, szúros szemmel - s ezenkívül az elmúlt éjszaka kicsapongásától, a reggel hajszolt álmától s az ijesztő ébredéstől háromszorosan összetörten. S amint Marcolina pillantásából kiolvashatott, nem az volt, amit százszor szívesebben olvasott volna: tolvaj, szélhámos, csirkefogó, nem, azt olvasta ki belőle, ami minden szidalomnál jobban leverte, azt a szót, ami a legborzasztóbb volt, amit az utolsó ítéletét jelentette: öreg ember." Arthur Schnitzler (1862-1931) Freud barátja, a lélektani naturalizmus osztrák mestere, akinek legjobb színműveit az egykori Bécsben a nézőközönség osztatlan tetszése, érdeklődése övezte, ebben a kisregényében az öregedő kalandor fontos pillanatát örökíti meg: a kapaszkodást, a becstelenség minőségileg más eszközét, mint amit korábban gyakorolt és nimbusszal övezhetett, s nem utolsósorban azt a benső, már-már észrevétlen folyamatot, ahogyan a kezdeti felháborodásból kiindulva, lázas kibúvókat szőve, végtére is lelkileg eljut a kémszolgálat cinikus felvállalásáig.
A címlap verzóján beragasztott ajándékozási sorokkal.