Életrajzok íróinak, emlékiratok, levelek kiadóinak örök és megválaszolatlan kérdése: jogunk van-e napvilágra hozni a zseni - ha nem is leplezett, mindenesetre nem az utókornak szánt - megnyilvánulásait: a hétköznapok vívódásait, a furcsa kis szokásokat, a lángész életművét kiegészítő, többé-kevésbé rejtvemaradt magamagát. Kivált kérdéses ez Bartók Béla esetében, kinek mély zárkózottsága ezt a magamagát oly hozzáférhetetlenül rejtegette. A sok évszázados gyakorlatban megformálódott válasz: ha jogunk talán nincs is, feltétlenül szükségünk van a zseni - ezúttal Bartók - leplezetlen arcának megismerésére. Szükségünk van, mégpedig mindannyiunknak. Azoknak, akik legjobban szeretik, érzik: művészete ezer gyökérrel fogódzik abba a talajba, amelyet a múlt és a ma emberének, zenéjének érzés- és gondolatvilága tett termékennyé. De meg kell ismerniök azoknak is, akik talán még idegenül álnak múvészete előtt, nem érzik, nem ismerik a mögötte vagy inkább benne rejlő embert.