A leghíresebb magyar barlangász könyve egy általános bevezető után bemutatja néhány hazai barlangunkat, a Baradlát, az Almási- és Vecsembükki-zsombolyt, a Ferenc-hegyi- és a Szemlő-hegyi-barlangot.
A könyvben olyan, írói tehetséggel megfogalmazott beszámolókat is találunk, amelyek ma is lebilincselik az olvasót, például a Szemlő-hegyi-barlang vagy a Baradla-Domica összeköttetés felfedezéséről. Másrészt a könyv igen érdekes dokumentum a barlangkutatás hajnaláról, azokból időkből, amikor a zsombolyok még mechanikai úton, beomlással keletkeztek, és amikor a Vecsembükki-zsomboly még a világ legmélyebb, és a Baradla a világ leghosszabb barlangja volt, és amikor a Domicát éppen visszafelé csatolták, Csehszlovákiától Magyarországhoz.

És mikor a szerző arról ír, hogy a nemzetközi kongresszuson résztvevő tudós urak nem mentek le egyik zsombolyba sem, hiába voltak azok nekik beszerelve, illetve hogy a telektulajdonosok rendszerint betemették a házépítéskor megnyílt budai barlangokat, akkor az ember elégedetten állapítja meg, hogy “igen, ez ma sincsen másképp”. (Idézet a 32. oldalról, a 238 méter mély Vecsembükki-zsomboly feltárásából: “Amennyire láthattam, mindenütt áthajlottak a sziklafalak, kiugró párkánynak vagy fenéknek nyomát sem láttam. Néhány követ ledobtunk, semmi ütközést nem hallottunk. Nyilvánvaló volt, hogy a rendelkezésünkre álló 36 méter hágcsó nem lesz elegendő ahhoz, hogy ebben a barlangban feneket érjünk, de mindenesetre meg akartuk próbálni“)