1979. december 15-én Karen életében először szeretkezik, s utána elmeséli a barátjának, hogy sötét látomások kínozzák. Mintha a jövőben járna furcsán valóságos álmaiban, de ez a jövő nem jó hely. Sötét és könyörtelen, s minden értelmetlenné vált benne. Néhány órával később Karen kómába süllyed, s bár kilenc hónappal később megszületik a gyereke, ő továbbra is kómában fekszik, tizenhét éven át… Hogy aztán összeaszott testtel s mégis ujjongó élni vágyással felébredjen egykori vízióinak világában, ahol látszólag minden jobb lett: a ruhák, az ételek, a kocsik… S ahol mindenféle új, csodás dolgok léteznek, a mobiltelefon például, s ugyanakkor minden túlságosan komollyá és komorrá változott. Senkinek sincs ideje egyszerűen csak élni, szeretni, boldognak lenni. Eltűnt a szabad idő, a derű, a könnyedség. S Karent most újból szörnyű gondolatok kínozzák: érzi, sőt tudja, hogy ez a világ már nem sokáig létezhet. Hogy hiába próbált valamikor a kómába menekülni előle, most mégis itt van, és át kell élnie az elképzelhetetlent… A kanadai kultíró kultregénye hátborzongató vízió korunkról és a jövőről, döbbenetes világvége-látomás, nyugtalanító allegória a Földön végigsöprő járványról, amelytől mindenki elalszik, és egy utolsó lehetőségről, amikor még talán feltehetjük a kérdéseket, melyek nélkül a világ a puszta vegetáció időtlenségébe süllyed.