Parancs János (1937-1999) hatodik kötete lét- és életérzéseinek minden eddiginél gazdagabb, mélyebb, árnyalatosabb összegződése, kötetről kötetre szervesen épülő művészi világának kiteljesedése.

Parancs János "antipoétikus" költészetének nemcsak iróniája van. Erkölcse is, amely felelősségtudatot jelent és cselekvésre bíztat. A versírással való számvetés, a végiggondolt kételyek és a kialakított irónia visszavezették ahhoz a meggyőződéshez, ahonnan a költő elindult valamikor: a költészet értelmes cselekedet. A mai felismerés persze más, mint a tegnapi ismeret: mögötte ott rejlik a végigvitt küzdelem - a költészet evilági lehetetlenségével, a kifejezés gyötrelmeivel. A költészettel szembefordított irónia így tulajdonképpen mindvégig szemérmesen rejtegetett, mégis minduntalan feltörő meggyőződést takart. Parancs János hisz a költészetben, a szó és a gondolat erejében, s éppen a költészet által akarja legyőzni kísértőit, szorongásait. A költészet által ragadja meg és kényszeríti formába az "idő vonulását", amely így már nem is félelmetes, hanem gyönyörű.