Ezerkilencszáznegyvennégyet írtunk… Az 1933. évi náci hatalomátvételkor ezerévesnek kikiáltott német Harmadik Birodalom ekkor lépett utolsó, tizenkettedik esztendejébe, és az utolsókat rúgta. Erőteljes és természetesen rettentő gonosz rúgások voltak. 1944-ben a német hadak megszállták Magyarországot, s Hitler egyik legbuzgóbb hívének, Eichmannak az irányításával megkezdődött és iszonyatos végkifejlettel be is fejeződött a zsidók deportálása a magyar vidékről. Amelyhez akkor Máramarossziget is tartozott. Innen deportálták sokadmagával az akkor tizenöt esztendős Eliezert. (Később Ellie Wiesel néven lett Nobel Béke-díjas író) Negyvennégy tavaszán Birkenauba hurcolták, majd onnan Auschwitzba, Bunába, Buchenwaldba. Ismert nevek. És ismert, de voltaképpen soha egészen fel nem fogható, fel nem mérhető, szörnyű szenvedések jelképekké lett helyszínei. Negyvenöt tavaszán élte meg a felszabadulást. Közben – a családját imádó fiú elvesztette egész családját. És az Istent hőn imádó fiú elvesztette istenhitét. Ugyan miért áldaná az Örökkévalót? – teszi fel magának a kérdést töprengve, vívódva. Talán amiért mindenhatóságában megteremtette Auschwitzot? „Az éjszaka”, ez a megrázó írói mű: krónika. Derűs színekkel amúgysem igen ábrázolható huszadik századunk sötét éjszakái közül talán a legsötétebbiknek mélységesen szomorú, fekete krónikája.