Szerk. és utószó: Pongrácz P. Mária.

Gozsdu, a félig macedón, félig román származású, de teljesen magyar identitású egykori író a leveleknek köszönhetően fordult újra az írás felé. Korábban sem írt sokat: két regényt, néhány tucat novellát, de azok míves, remekbe szabott darabok voltak, Turgenyev és Dosztojevszkij hatása alatt. Aztán részben az ügyészi pálya, részben keserű magánélete miatt abbahagyta az írást.

Ekkor jelent meg Anna Gozsdu életében. Nagyon ritkán találkoztak, de ketten 900 levelet váltottak egymással. Gozsdu 1910. december 12-i levelében vallotta meg Annának, hogy szereti. Ekkor döntötte el, hogy Turgenyev mintájára levélregénnyé szerkeszti a leveleket. Nem a kiadás szándékával, csak úgy maguknak. Szerelemtől, szecessziós szódíszektől hemzsegő, különös levelek ezek egy szigorú főügyész tollából: „Álomkoszorúzottan akarok veled élni. Gondolatban akarok veled megélni minden gyönyört, minden mi testiségünk örömeit, és gondolatban elrepülök veled közel a naphoz... Szeretlek, és ha megvernélek, csak virággal vernélek meg, te édes."

A szerelem hatására Gozsdu újra írni kezdett, méghozzá teljesen új, sokkal modernebb hangon, mint fiatal korában. Felfedezte magának a Nyugatot, Adyért rajongott. 1915-ben megjelent egy kötete, de még ugyanebben az évben véget ért az ihletadó szerelem: Anna beleszeretett egy fiatal férfibe. Gozsdu levélben búcsúzott tőle és az irodalomtól:
A leveleket Anna őrizte. Trianon után mehetett volna bécsi rokonaihoz, de ő Temesváron maradt, és nem mozdult innen a második világháborút követően sem. Palotájukat elvették, egyetlen szobát hagytak meg neki. Ott minden reggel szépen kifestette magát, és cigarettázva egykori kedvese régi leveleit olvasta.