Paragraphic Books. Adapted for the American edition by Robert Sagalyn. Kertész Andor budapesti kiskereskedő fiaként született. Apját 15 éves korában elvesztette, és gyerekkorának nagy részét rokonoknál Szigetbecsén töltötte, ami később egész világlátására nagy hatással volt. Még 14 éves korában kapott egy – mai szemmel nézve – nagy és nehézkes fényképezőgépet apjától. Szerelmi bánatában önkéntesként bevonult, és a Monarchia hadseregében részt vett az első világháborúban. Állvány nélkül is használható második gépével már frontkatonaként érdekes képeket készített. 1915-ben megsebesült, és több mint két évig Esztergomban ápolták. Az esztergomi uszodában készítette például híres „víz alatti úszó” fotóját (ma ugyanitt, az uszodában látható). 1918 októberében Brassóban fényképezte a hazainduló katonavonatokat, a felbomló hadsereget. A béke beköszönte után még intenzívebben kezdett fotózni. Több fotóját közölték magyar lapok (Érdekes Újság; Borsszem Jankó). Sok képén szerepelt saját maga, öccse Jenő vagy szerelme Erzsébet. Sokat kísérletezett, játszott a fényekkel, sziluetteket, és más, az absztrakt határát súroló témát fotózott - akkor persze még fogalma sem volt, hogy ezt így hívják. Emellett – már a kezdetektől – sokat fotózta a hagyományos vidéki magyar hétköznapokat. Sokáig úgy tudta, legtöbb 1914 előtt készült fotója elveszett. 31 éves korában teljesült álma, budapesti hivatalnokéletét a párizsi művészvilágra cserélte. Itt élte legboldogabb napjait, a Montmartre művészei között szabadon, kötöttségektől mentesen fotózhatott. Picasso, Piet Mondrian, Marc Chagall, Calder, Brassaï, a filmes Eisenstein és más festők, képzőművészek tartoztak mindennapos baráti köréhez. Rövid ideig együtt élt egy szintén magyar festőnővel, de amikor fiatalkori szerelme, Erzsébet (Salamon Erzsébet, ismert nevén Elisabeth Saly) meglátogatta Párizsban, összekötötték életüket. Kameráját a harmincas évek elején egy kis 35 mm-es Leicára cserélte, ettől kezdve feltűnés nélkül, naplószerűen fotózhatta környezetét, nagyot változott stílusa. Elismert művészként sok fiatal fordult hozzá tanácsért, kritikáért. Henri Cartier-Bresson nyilatkozta róla később: „Mindnyájan adósai vagyunk Kertésznek.” A nácizmus fenyegetésétől tartva 1936-ban New Yorkba költöztek. Stílusa nemigen illett bele az akkor divatos, amerikai magazinokban megszokott irányvonalba, de a Condé Nast kiadó fantáziát látott benne és egyre gyakrabban bízta meg munkákkal, majd egy hosszú távú szerződéssel évtizedekre az általuk kiadott Home and Garden magazinhoz kötötték. Kertész nem találta a helyét Amerikában, New York idegen volt neki, hiányoztak a barátai, az alkotó közeg, helyette megrendelésre kellett fotóznia. Habár sikerült néhány kiállítást rendeznie, művészként nem ért el jelentős sikereket, lassan kezdte elveszteni a hitet saját tehetségében. A gödörből 1964-ben a New York-i Modern Művészetek Múzeumának akkor kinevezett, fotográfiáért felelős igazgatója John Szarkowski húzta ki, aki önálló kiállítást hozott össze neki a MoMA-ban. A kiállítás egy csapásra megváltoztatta a róla kialakult képet, az amerikai művészvilág is befogadta, főként a 60-as évek végén és a 70-es évek elején a művészi dokumentarizmus megújítására törekvő irányzat képviselői, akik nagyra értékelték a 20-as, 30-as években Párizsban készült képeit. Ezután a világon többfelé is kiállításokat rendezett, felesége üzleti sikerei és saját elismerései miatt végre felhagyhatott a pénzért, megbízásból végzett magazinfotós munkákkal, újra sokat utazott. Többször visszatért Párizsba is, de élete végéig New York maradt az otthona. Dedikált példány!

további képek