Révész Sándor : Aczél és korunk

Annak a történésznek, aki egy történelmi személyiségről portrét alkot, két követelménynek kell megfelelnie. Két nem harmonizáló követelménynek: a kritikai távlatnak és az empátiának. E nélkül az ábrázolás vagy magasztalás, vagy leleplezés. Révész ebben a második könyvében is példásan megfelel a két nehezen összeegyeztethető követelménynek, ahogy megfelelt Antallról írott könyvében is. Mindkét életrajz tárgyának esetében felmerült az a kérdés, hogy az ábrázolt személyiség a történelem nagy alakjai közé sorolható-e, aki formátumával fölé emelkedett korának - ilyen személyiségként ábrázolták valaha Napóleont életrajzírói -, vagy inkább "jelenség volt", akiben szemléletes ábrázolatban megragadható egy bizonyos kor, törekvés, egy politikai helyzet vagy modell legfontosabb jellemvonásainak együttese.

A személyiség megértésének kulcsát a szerző megtalálja és bravúros elemzéssel mutatja be az olvasónak. A Kádár-rendszer kulcsembereként megjelenő Aczél személyiségének egyik kulcsa zsidósága, a másik rehabilitált volta. Ennek egymásra hatását és az egymásra hatás eredményét tárja fel a könyv virtuóz módon. A rehabilitált soha nem jut harmóniára pártjával és mozgalmával, mivel annak azok a hangadói, akik tudták, hogy a rehabilitáltak - a mozgalom normáival mérve tetteiket - "ártatlanok", ezért nem siettek a rehabilitációval.

Aczél az "értelmiségpolitikus". Ez a legfontosabb terület, mert az értelmiség az a társadalmi terep, ahol burkoltan mindig működik ellenállás a diktatúrával szemben és latensen mindig jelen van a lázadás veszélye. Révész rendkívüli erudícióval ábrázolja az Aczél által művelt értelmiségpolitika egyes szakaszait és ezek sajátosságait.
Valójában Aczél valósítja meg tökéletes formában a "kádárizmust". Amit a könyv olykor hajlamos Aczélnak tulajdonítani, az az egész rendszer sajátja. Ezt a rendszert pedig, ha névvel akarjuk megjelölni, akkor "Kádár-rendszernek" kell neveznünk. Az Aczél-politika minden sajátos képesség és lelemény mellett is a Kádár-politika alkalmazása a legkényesebb és legveszélyeztetettebb területen.
A könyv bravúrosan ábrázolja Aczélt mint azt az értelmiségpolitikust, aki a posztsztálinizmusról a kádárizmusra való áttérés időszakában tökéletesen meg tudta valósítani az ellenálló értelmiség semlegesítését, és azt is, hogy a hetvenes évektől kezdve egyre kevésbé tudott ennek a feladatnak megfelelni.