Tizenöt, cím nélküli, számozott prózakölteményt és tizennyolc, ugyancsak cím nélküli, számozott verset tartalmaz Szijj Ferenc új kötete. Az alkotó mintha egy speciális új műformát (pontosabban felújított, modernizált régit) próbálna ki más és más hangnemekben, más és más formákban. A régi-új műfaj a gemmarajzé: parányi, miniatűr kis rajzok ezek a prózai és verses darabok, csakhogy anyaguk éppen nem a drágakőé. A vonat, a bérház folyosója, gangja, a padlás, a vödör, a farakások, a villamos, a régi moziszalag - ilyesmik jelennek meg a költői ábrákon, igen pontosan, igen hűen, igen életszerűen ábrázolva, ám közönséges önnönmaguktól mégis elidegenítve. Elidegenítve, hisz a pontos kép kiszakítja e tárgyakat, jelenségeket, motívumokat eredeti összefüggéseikből, méghozzá anélkül, hogy új, más, meglepő vagy megszokott összefüggésekbe állítaná. Magukért állnak ők mind, és éppen ez adja e kis költemények, versprózák sajátosságát, különös groteszkségét. Miniatúrán, gemmán elhelyezve egyszerre válnak esetlenné, szinte bárgyún tanácstalanná e jól ismert alakzatok, ugyanakkor a finom vonalú rajz mintha új, előkelőbb, szebb, túlzott lényekként leplezné le őket. ; Bizonyos türelem szükségeltetik e költeményekhez. Pontosan utána kell rajzolnia az olvasónak a maga képzeletében a vonalakat, metszéseket, parányi kacskaringókat, hogy utána úgy láthassa e tárgyakat, mint azok valóban állnak a versekben: egyszerre abszolút "élethűséggel" és valami egészen más közeg teremtményeiként. Beleérezni, értelmezni, empátiát magunkból kicsiholni is szükséges, de még ennél is fontosabb: pontosan követni a költő vonalait, ábráinak finom kézzel meghúzott kontúrjait.