Sorozat: Modern könyvtár (609).

menthetetlen Thomas Bernhard egyik legszebb könyve, ha egyáltalán a „szép” jelzőt bármiféle kapcsolatba lehet hozni az osztrák irodalom e rendkívül jelentős alakjával. Hogy mennyire jelentős, az nem volt kétséges életében sem, de most, rövid idővel korai, de mégis sorsszerű halála után úgy érezhetjük, hogy még sok, nagyon sok mondanivalója lett volna e szörnyűséges világról: az ő saját, lehangolónak, nyomasztónak látott Ausztriájáról s általában véve az ember esendőségéről s esendőségében groteszkül komikus voltáról.

A menthetetlen e roppant keserű, e roppant ironikus életművön belül mintha valami fénysugarat csillantana fel mégis: a forma szépsége és kiegyensúlyozottsága behatol a regény mélyebb rétegeibe is, és elnézőbbé, megbocsátóbbá teszi a szerzőt szereplőivel szemben. Mert a regény három figurája, Glenn Gould (századunk valóban élt zseniális zongoraművésze), Wertheimer és maga az elbeszélő, művészek, akik a tökélyt keresik, s ez Bernhard szemében bocsánatos bűn. Közülük csak Glenn Gould az, aki meg is találja a tökélyt. Wertheimer és az elbeszélő tönkremennek a keresésben, elpusztítják önmagukat, menthetetlenné válnak. Tragédiájukat azonban belengi a bachi variációk és fúgák zeneisége Thomas Bernhardnak a zeneművek szigorú szabályai szerint megírt irodalmi művében.