kategóriák

kosár

üres a kosár
nincs bejelentkezve

Krähling Edit (szerk.) : A klasszikus görög-római ókor a magyar művelődésben és tudományban - Tanulmányok

  • leírás
  • további adatok
Tartalom:

Előszó (Maróth Miklós)
Radvánszky Anikó: A filológia recepciójáról
Borzsák István: A csend beszél, Tacitus nem hallgat
M. Nagy Ilona: A szóvariálás egy sajátos módja a Ráskay Lea által másolt kódexekben
Maróth Miklós: A szelek
Havas László: A római Florustól az európai és nemzeti „Florus"-okon át a Florus Hungaricus-ig
Szelestei N. László: Eklogák a XVIII. századi magyarországi irodalomban az 1770-es évekig
Mayer Gyula: A matematika elemeinek oktatása a XVII-XVIII. századi Magyarországon
Könczöl Miklós: Fábchich József versfordításai és fogadtatásuk
Takács László: Vergilius Georgicájának magyar fordításai a XVIII-XIX. század fordulóján
Kálmán Krisztina: „Horátius általa közénk szállani látszék..." Virág Benedek Horatius-fordításának recenziótörténete 1848-ig
Kiss Erzsébet: A nemzeti nyelv kérdése és a latinoktatás
Takács László: Az akadémiai Lucanus-pályázat
Tar Ibolya: Az antikvitás öröksége és a kortárs magyar költészet

A tanulmánykötet egy, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott konferencián elhangzott előadások gyűjteménye. Maróth Miklós előszavában felhívja a figyelmet a kötet szerkesztési koncepciójára, mely szerint e gyűjtemény egyrészt a fiatal kutatók törekvéseit helyezi előtérbe, másrészt inkább a problémák felvetésére, mint már meglévő eredmények összefoglalására törekszik. Érdekes és mindenképpen időszerű vállalkozás, hogy a magyar szellemi életben kezdetektől jelenlévő, a magyar kultúrához folyamatosan hozzáidomuló ókori műveltség mindenkori helyéről képet kaphassunk. A kötet ennek megfelelően a középkortól a 20. század végéig követi nyomon az antikvitás örökségének jelenlétét, megjelenési és felhasználási módozatait.

Az első tanulmány a klasszika-filológia egyetemes fejlődéstörténetét, illetve mai helyzetét mutatja be. Kétségtelen, hogy ezen tudományterület mibenléte és fontosabb irányelvei manapság sokakat foglalkoztatnak. Így például legutóbb a Helikon 2000/4-es, (Új) filológia című számában olvasható tanulmányok vetettek fel érdekes lehetőségeket a filológia újraértelmezését illetően. Az irodalomelmélet és a filológia összefonódása más szempontú vizsgálatot javasol, mint amit az elmúlt századokban a filológusok követtek. Radvánszky Anikó tanulmányában az antik terminológia és az ehhez fűződő kutatási, értelmezési mezők alapján – elsősorban Nietzschére és Gadamerre támaszkodva – világítja meg azt a hagyományossal szembeállítható látásmódot, amely alapján a 21. században a filológusok munkája más irányba mutathat, mint elődeiké.
Borzsák István írása arra hívja fel a figyelmet, hogy egy-egy szövegrészlet, vagy akár mondat mennyi történelmi-kultúrtörténeti-nyelvészeti összefüggést rejt. Így azok is tanúi lehetnek e sajátos szövegmagyarázat kibontásának, akik nem vehetnek részt Borzsák István auktoróráin. E tanulmányában a hallgatás/elhallgatás motívumon keresztül egyes izgalmas politikatörténeti és irodalomtörténeti összefüggésekre mutat rá. M. Nagy Ilona középkori kódexeinknek az antik retorikán alapuló szóvariálásával (szinonímahasználattal) foglalkozik tanulmányában, bemutatva néhány Ráskai Lea által másolt domonkos rendi kódex stílusbeli és szókezelési sajátosságait.
Maróth Miklós tanulmányában Pázmány Péter egyik Arisztotelész-kommentárjával foglalkozik. A kommentár tanulmányozása több szempontból is tanulságos. Egyrészt összegyűjti és elmagyarázza az antik irodalomban oly sokszor előforduló szelek neveit és funkcióit, másrészt fontos segédeszköz lehet annak áttekintéséhez, hogy miként készült, illetve készülhetett a 17. században egy ilyen auktormagyarázat. A középkortól kezdve ugyanis szokás volt, hogy egy-egy szerző nemcsak, illetve nem elsősorban egyéni leleményéből készített kommentárokat, hanem akár kortárs, akár korábbi forrásokat alapul véve szerkesztette meg saját művét. Ez a módszer nem egyszerűen másolást vagy összeollózást jelent, inkább a már meglévő tudásanyag sajátos, egyéni szempontú elrendezését. Ennek a módszernek a tanulmányozása azért fontos mind a középkori, mind a barokk prédikációkat és kommentárokat vizsgálók számára, mert világosan kiderül belőle, hogy az adott szerzők nem forgatták az egyes auktorokat, hanem mondanivalójukhoz képest gyűjteményes kötetekben kerestek megfelelő idézeteket, hivatkozásokat. Ezt az eljárást követte Pázmány is, nemcsak prédikációi esetében, hanem, ahogy Maróth Miklós tanulmányából kiderül, a kommentárírás során is. Pázmány ugyanis említi, hogy közvetlen forrásai coimbrai jezsuiták voltak. Ez talán magyarázatot adhat arra is, hogy miért nem a korban már ismeretes földrajzi tények jelennek meg Pázmány kommentárjában, hanem Plinius és Seneca elgondolásai.
Havas László cikke áttekinti a Floruson alapuló európai történeti munkákat egészen Nadányi János 1663-ban megjelent Florus Hungaricusáig. A tanulmány jegyzeteiben a teljesség igényével gyűjti össze az ehhez a témához kapcsolódó forrásokat és segédkönyveket, amelyek a történetírás, az uralkodótükrök és egyéb történeti műfajok kutatásához igen hasznosak lehetnek. Az ekloga műfajának 18. századig tartó történetét, az ahhoz kapcsolódó egyházi és világi hagyományokat mutatja be Szelestei N. László. Az egyes felekezetek e műfajhoz való viszonya – például az a tény, hogy a jezsuita iskolákban az eklogát a vallás dicséretére, az evangélikusoknál pedig politikai felhangú művek írására használták – igen érdekes adalék lehet az egyháztörténészek számára. Szelestei egyben arra is rámutat, hogy bizonyos műfaji kritériumok használata nem feltételezi magának a műfajnak a továbbvitelét; így talán itt inkább a műforma imitációjáról van szó. Mayer Gyula a matematika oktatásának, ezen belül Eukleidész Elementa című művének továbbélését kutatja. Tanulságos lehet, hogy a matematikai tudás fontossága a középkorban mennyire háttérbe szorult, illetve az, hogy ezekben az évszázadokban szinte kizárólag arab tudósok foglalkoztak ezzel a területtel. A 17-18. században a jezsuita rend szorgalmazta Eukleidész művének minél szélesebb körű terjesztését, e munka Magyarországra is az ő közreműködésükkel juthatott el.
Könczöl Miklós Fábchich Józsefről, illetve görög fordításairól szóló munkája figyelemreméltó kezdeményezés a reformkor irodalmi törekvéseinek újraértelmezéséhez. Mint a tanulmányból kiderül, Fábchich a kortárs kritika áldozata lett, pedig munkája sokrétű szöveg, nemcsak fordítás, hanem kritikai jegyzetekkel bőven ellátott értelmezés is egyben. A Függelékben szereplő Pindarosz-fordítások rávilágítanak a nyelvújítás kínálta határtalan lehetőségekre, amelyek segítségével a fordító árnyaltabban, pontosabban és az élő nyelv határait tágítva dolgozhatott.
Takács Lászlónak két tanulmányát is olvashatjuk a kötetben. Az első Vergilius Georgicájának fordítástörténetét tárgyalja. A szerző felsorakoztatja és bemutatja az első négy fordítást (Csokonai, Kőszegi Rájnis József, Kazinczy és Kerekes Ferenc munkáit), s emellett beszámol a kor mezőgazdasági viszonyairól is, miután az ehhez kapcsolódó igények inspirálták a magyar Georgicák létrejöttét. Virág Benedek neve ugyan sokaknak ismerősen cseng, fordításainak „recenziótörténete” mégis új megvilágításba helyezi tevékenységét. Kálmán Krisztina cikke áttekintést ad a 18–19. századi recenziók keletkezéséről, az értelmezések csomópontjairól. Virág Benedek kortárs megítélésének korlátait tárgyalva a szerző a recenzió műfajának kezdeteit és annak nehézségeit is bemutatja.
A latinoktatás fontossága és elsősorban miértje manapság egyre inkább előtérbe kerül. Napjainkban kiszorulni látszanak az oktatásból a klasszikus nyelvek. Kiss Erzsébet a magyar nyelv hivatalossá válása utáni helyzetet vázolja fel. Tanulmányából kiderül, hogy a 19. század közepén a latinoktatás meglehetősen hasonló helyzetben volt, mint napjainkban.
Takács László második írása a kötetben Lucanus Pharsalia című művének magyar fordításait mutatja be, és az első fordítások keletkezési körülményeit tárgyalja. A szerző eközben felhívja a figyelmet arra, hogy a 19. század az antik szövegek magyar nyelvre való átültetését jelentős és szinte elengedhetetlen feladatnak érezte, s ezzel összefüggésben áttekintést nyújt a korabeli akadémiai pályázatok hivatalos menetéről, a bírálatok és értékelések sarkalatos pontjairól, valamint a jó fordítás korabeli kritériumairól. A kötet utolsó tanulmánya az antikvitás 20. századi továbbélésével foglalkozik. Tar Ibolya az ókori irodalom sajátosságainak megjelenési formáit gyűjtötte össze napjaink költészetében: az antik toposzok kontinuitására keres példákat, a formai kritériumoktól a szimbólumrendszereken át az ókori költői szerepek felbukkanásáig.

A fentiekből látható, hogy a tanulmánykötet nemcsak a középiskolai latintanárok, de a történelmet és magyart tanítók számára is haszonnal forgatható segédkönyv, miközben komolyabb kutatás kiindulópontjául is szolgálhat. A bemutatott témák sokszínűségét jelzi, hogy nemcsak az ókortudomány, hanem a történelem, a művelődéstörténet, a nyelvészet vagy akár a matematika iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják. - Rajhona Flóra.
állapot:
kategória: Könyv > Történelem > Művelődéstörténet >
kategória: Könyv > Irodalomtörténet >
kategória: Könyv > Klasszika-filológia >
kiadó: Szenzár, 2003
cikkszám / ISBN: 9789638636928
kötés: fűzve
oldalszám: 243
könyv nyelve: magyar
Powered by Axio
Telefon:+36 1 317-50-23
E-mail:info@muzeumantikvarium.hu
Twitter
Twitter
Google+
Blogger
Pinterest
Youtube

kosár

üres a kosár