"A könyv ilyen monológsorozat, különös figurák szólalnak meg benne, olyan alakok, akikben van valami furcsaság. Egyikük például megy az utcán, és azt képzeli magáról, hogy ő irányítja a forgalmat az egész városban. Vagy van egy mélyen depressziós trafikosnő, aki csak üldögél a boltjában, nem akar eladni semmit, utálja a vevőket. Vagy az általad emlegetett öregasszony, aki vallásos révületben él, a szomszédját próbálja ápolni, téríteni, aki teljesen hálátlannak mutatkozik. Szóval, tizenkét ilyen monológ, a beszélők valamiképpen mind el vannak szállva. De ez még nem elég, mert írtam a végére egy tizenharmadikat, ami úgy megy, hogy az egyikük megszólal a trafikban az összes többinek a nevében, őket idézi fel, az már egy végképpen elszállt monológ. Nagyon büszke vagyok, hogy így sikerült egybedolgoznom tizenkét őrült monológot egy végképpen őrült monológba."

"Mivel a látszat mögött rejtett, őrületes valóság van, de nyelv csak egy van, abban természetesen nem lehet megbízni, ugyanakkor a látszat mögé is csak a nyelvvel léphetünk vagy láthatunk be, tehát használnunk kell, meg kell bíznunk benne. Mást kell mondanunk, mint amit mondunk, mint ahogy mindig is mást mondunk, a hétköznapi és az irodalmi nyelvhasználat egy tőről fakad. De persze nincs egyértelmű megfelelés az úgynevezett irodalmi nyelv és a mögöttes valóság között, jelentések elrejtésével és megfejtésével próbálkozunk, játszunk, dolgozunk." - Szijj Ferenc