Szent Benedek regulája

Nursiai Szent Benedek (480–547) „fordította le” a nyugati ember számára azt a szerzetesi tapasztalatot, amely a Kr. u. 4. században született az egyiptomi pusztaságban. Bár a keresztény szerzetesség már jóval Benedek előtt megjelent az európai kontinensen, sőt az élet szabályozására különféle „regulák” is születtek. Benedek regulája vált mégis egyre meghatározóbbá. Azért különös ez, mert a korai idők sokszínűségéből éppen az a mű emelkedett ki és bizonyult időtállónak, amely talán a legkevésbé törekedett eredetiségre.

Szent Benedek mások tapasztalataiból építkezik, regulájában gyakran szerepelnek „vendégszövegek”. Az az arányérzék azonban, amellyel mindezt elrendezi, és azok a hangsúlyok, amelyeket időnként következetesen és bölcsen módosít, arról tanúskodnak, hogy antropológiájában a legfőbb helyet az Istent kereső ember (szerzetes) foglalja el. Benedek nem elméletet ír, hanem tapasztalatot rögzít. Közben azonban nagyon ügyel arra, hogy a szabályként rögzített tapasztalatot úgy őrizze meg, hogy az soha ne veszítse el mozgékonyságát. Talán éppen ennek köszönhető, hogy mindmáig élnek olyan keresztények, akik egész életük alakítása szempontjából mértékadónak tartják azt a lelki tanítást, amely a regulában megfogalmazódik.