Talán soha el sem hangzott az a kérdés, melyre jól-rosszul mindannyian szüntelenül válaszolgatunk. Bármit mondunk, épp e végszó, épp e bizonyosság híján marad töredék. De töredék lenne a csend is, ha már egyszer a mi csendünk, ha tudatos, ha személyes. Némaságunk oly tökéletességgel áltatna, melyen már megszólalásunk puszta lehetősége eredendő csorbát ejt. A szó akkor még mindig a kisebb hiúság.
Csak – tettenérhetőbb. Kivált, ha valaki úgy érzi: színhelye csupán a hang és a némaság szüntelen, nosztalgikus vonzásának-taszításának, akkor igazán méltánytalan, túl kész tények elé állító kötelezettség.
Szeretném – emiatt-e? –, ha mind, ami e lapokon következik, el is hagyna, meg is maradna, ne kelljen gondolni rá, de ha mégis: olyan legyen, mintha igazi hívást hallanék, s válaszolhassak – de már nem önmagamra mutatva. Egy fa, egy szikla, egy felhő, bármi körülöttünk – még megnevezetlenül…