Tandori egymaga hajtotta végre irodalmunkban azt a linguistic turn-t, amelyet a filozófiában (Wittgenstein kezdeményei alapján) a népes ún. Bécsi kör végzett el. Költészetének első szakaszában megteremtette azt a logikai minta-nyelvet, amely a még kimondható világot tartalmazza, és poétikai „tanulmányozását” lehetővé teszi, majd elfordul ettől a logikai-grammatikai nyelvtől, s a kontextus, a konkrét helyzetek nyelve, a nyelv pragmatikája, a „nyelvjáték” mint az élet formája kezdi érdekelni. Pontosan úgy, mint a Filozófiai vizsgálódások Wittgensteinjét.

Már a ciklus címe is meghökkentő: Főmű. S meghökkentő azért, mert az önálló kötet (Főmű, 1999) azonos című darabja, az intermediális (képzőművészeti és zenei elemeket is tartalmazó), avantgárd játékos (szójátékos), inkább a „főmű” megszületésének a lehetetlenségét demonstráló, mintsem a valóságos chef d’oeuvre bármiféle szerepét felvállaló, hatalmas kompozíció hiányzik a ciklusból, s így a címnek az eredeti, komoly jelentése érvényesül, a néhány utána következő vers egyfajta bevégzettség-, hogy ne mondjam, lírai testamentum jelleget nyer tőle. (A ciklus mottója is így hangzik: „Végromló ramtatta”, „tintát csorgat a vak vég”.)