Mészöly egyik legjelentősebb kisregénye azokhoz a művekhez tartozik, amelyekből összerakható az író úgynevezett dunántúli mitológiája. Bovérű epikai alkotásról van szó, proust-i emlékezés-technikával, sok, kitűnően egyénített szereplővel, magyar sorsokkal. Finom, visszafogott líraiság jellemzi, amely mégsem feledteti és nem is fedi el az író kíméletet nem ismerő éleslátását. Drasztikum és titokzatosság alkotja a többrétegű olvasati lehetőségek egyik síkját, a krimiszerű történet pedig szinte észrevétlenül búvik meg az emlékezés horizontja mögött.

„Van itt, Mészölynél, minden. Kompozíció, történet, jelentés, terv, eredeti, centrum. Anekdota, textualitás, példázatosság, mítosz. Minden egyszerre van. De csak mintha. Mindennek az illúziója.” (Szilasi László)