Sorozat: Tiszatáj könyvek.

Az életút legnehezebb, legmeredekebb szakaszának közelségét jelzi Tandori Dezső új verseskötetének a címe: Az Éj Felé. Nem valami kellemes ez az elsötétülés irányába tartó út, még ha olykor, ritka pillanatokban akár egyszerű, hétköznapi sétának is felfogható. Már az első léptek után olyan érzésünk támad, mintha a világ is átrendeződne valamiképpen körülöttünk. A költő „társaságában" közelítve a végső kifejlet felé, az élet fő- és mellékszereplői kerülnek látóterünkbe. Kik ők? Mik ők? Mintha más-más nevekkel illethetőségük ellenére is tulajdon tükörképeink, magunk alkotta, fintorgó önarcképeink volnának. Bohózatos, harlequines is mindez egy kicsit. De mit is olvasunk valójában? Mi ez a műfaj? Versesszé, versregény, versnovella-füzér, versszociológia? Kik vagyunk, és hányan lehetünk mi, olvasók? Ki tudja, milyen találó nevet lehet adni ezeknek a szövegalakzatoknak, szövegképeknek? Leginkább valamiféle mentális-szellemi, ha lehetne ilyet mondani: filozófiai plasztikák képzeteit keltik ezek a költői remeklések.

Tandorinál, mint arra hajdan már Doboss Gyula is árnyaltan utalt, a mű egyben a személyiség természetes folytatása is. A halálversek univerzumaiban ugyancsak rengeteg a személyes mozzanat, az „életrajzi adalék", a helyzetjellemző részletek mindent elözönlő sokasága. E szövegeket olvasva nemcsak azt tudhatjuk meg, hol tart ma a költészet, hanem azt is, hol tart a világ. Egy olyan különleges evolucionizmus bontakozik ki előttünk, ami csak Az Éj Felé szerzőjére jellemző.
Tandori költészetében minden közmondásos elvontsága, bonyolultsága, műveinek végletes túlrészletezése vagy elviselhetetlennek tetsző lecsupaszítottsága, eszköztelensége, töredezettsége, kontúrosan markáns, robusztus megjelenése, a türelmet és az értelmet egyaránt próbára tevő sokrétűsége, labirintusossága ellenére egyfajta szent egyszerűség is szüntelenül jelen van.